Kratülosz Hérakleitosz tanítványa, Platón mestere volt, aki az ő tiszteletére egy hasonnevű dialógust írt, amelyben a nyelv eredetét és lényegét kutatja. Platón Kratülosza nem csupán az első rendszeres nyelvtudományi munka a görögöknél, hanem általánosságban véve az ókori nyelvfilozófia egyik legzseniálisabb terméke. Erényei a következők: van fogalma az idők során előálló hangváltozásokról, egyenlő rangúnak ítéli meg a barbár nyelveket a görög nyelvvel, illetve alkalmazza a hangszimbolikus magyarázatot.
A mûben beszélgetés folyik Kratülosz, Hermogenesz és Szokratész (Platón tanítómestere) között. Kratülosz a physis, Hermogenosz a nómosz álláspontján van, Szókratész pedig Platón véleményét képviseli. A beszélgetésbõl az derül ki, hogy Platón egyik nézetet sem támogatja. Szerinte helyes nyelv csak az eszmében, az ideában létezhet. Legfontosabbnak annak elismerését tartja, hogy a nyelvben mély belsõ célszerûség rejlik, és nem önkényes szeszély.  
Platón műveinek kommentált Atlantisz-kiadása az utóbbi évtizedek klasszika-filológiai kutatásai alapján szükség szerint javítva, átdolgozva vagy teljesen új fordításban közli az egyes dialógusokat, s tartalmazza az eddig magyarul nem olvasható szövegeket is.

Xenophón szerette a lovakat. Tanúbizonysága ennek, hogy két könyvet is írt kifejezetten lovas témáról, de más műveiben is elő-előfordulnak lovak. A lovászatról című mű kézi- és tankönyv ifjak számára. Méghozzá valószínűleg athéni úriembereknek, akik esetleg majd a lovasság kötelékében szolgálnak. Bár máig a leghíresebb lóügyi szakkönyv, nem az első... 
 

Midőn Pliniusnak A természet históriája (Naturális história) című vaskos munkáját lapozgatjuk, csodálattal gondolunk a majdnem 2000 évvel ezelőtt élt szerzőre. Példás szorgalommal, határtalan lelkesedéssel és hihetetlen munkabírással mintegy 2000 görög és latin forrásmunkát tanulmányozott át, lényeges részeiket kivonatolta, saját kutatásainak, tapasztalatainak eredményeit, egyéni gondolatait hozzáadta, és szellemes megjegyzésekkel fűszerezte; így írta meg e hatalmas, nyomtatásban ma is több mint 2500 oldalt kitevő életművét. Szerencsénkre ez az életmű teljes egészében fennmaradt, s így megismerhetjük belőle a természettudományok akkori szintjét, az emberek gondolkozását, életszemléletét, valamint magát Pliniust is, a tudóst és az embert.
Munkájának kiadását, általános tudománytörténeti értéke mellett, időszerűvé teszi az a körülmény, hogy alig pár év választ el tragikus halálának 1900 éves évfordulójától. Plinius az ókori világ szellemiségének egyik kimagasló képviselője volt. Egész munkásságát Róma dicsőségének emelésére, embertársai tudományos és erkölcsi nevelésre szánta. Munkájában a béke szükségességét hangoztatta, s küzdött a háborúk és a hatalmaskodók ellen. Védelmére kelt a nincsteleneknek, ostorozta a gazdagok oktalan fényűzését, s dicsérte a régi rómaiak egyszerű, puritán életét. Harcolt a hiszékenység és babonák ellen, s maró gúnnyal írt a nép tudatlanságát kizsákmányoló varázslókról. Munkásságát a tárgyilagosságra való törekedés, a munkában való szorgalmas kitartás, valamint rendkívüli becsületesség jellemzi...
 

Anyjához, a hispániai származásu Helviához, e nagy lelkü nőhöz a vigasztaló sorokat Corsica szigetéről irta Seneca, a hova Claudius uralkodásának első évében száműzetett a Germanicus leányával, Juliával, folytatott tilos viszony gyanuja miatt. Minden okot, melyet ész és szív sugalhat, felsorol a búslakodó anyának, hogy el ne csüggedjen s erős lélekkel viselje a csapást, mely őt fia szerencsétlen sorsával sujtotta. Maga a tárgy bő alkalmat nyujta a szerző irói művészetének kifejtésére, hogy élénken előtüntesse a mély gondolkozásu bölcs embert és a mély érzelmü szerető fiút. Sokan azt tartják, hogy ez a művecske jótékony «Vademecum» minden szenvedő szív számára. Valóban nem olvashatni ezt meggyőző tanuság, mély megindulás és lelki emelkedettség nélkül s önkénytelen fakad rokonszenvünk s nagyrabecsülésünk a szerző iránt.

Ez a kis könyv a Kr. e. V–IV. század fordulóján élt athéni Xenophónnak a türanniszról (modern, nem egészen pontos kifejezéssel: a zsarnokságról) írt rövid dialógusáról szól, amely a Hierón, avagy a zsarnokságról (Hierón é türannikosz) címet viseli. A filozófus-történetíró élénk színekkel ecseteli, hogy milyen is lehetne az élete a „jó türannosznak”, aki jó kormányzással felvirágoztatja népét és városát, aki helyesen vezeti a rábízottakat, s áldásos tevékenysége révén el nem múló hírnévre és dicsőségre tesz szert polgártársai között...
 

A lucretiusi mű tartalma: Epikurosz gondolatrendszerének költői feldolgozása. Ennél teljesebb összefoglalása a nagy bölcselő eszméinek nem is maradt ránk. A De rerum natura határozott nézteket tartalmaz az ismeretelmélet, a fizika, pszichológia, kozmológia terén, a társadalomtan s a vallási, erkölcsi elvek tekintetében. Mindezek egységes elvek alapján, zárt összefüggésben alkotják a "tan"-t. Költőnk természetesen nem szolgai másolásban tárja elénk mestere tanítását. Annak felfogását az érvek, példák egész sorával s kitűnő megfigyelései egész tömegével gazdagította, teljesebbé, színesebbé, hatékonyabbá tette.
˝T. Lucretius Carus i. e. az első század első felében élt (97?-55), abban a korban, melyben a hanyatló római arisztokrácia és a vele szemben álló társadalmi osztályok küzdelme a legélesebb volt Az egyre sűrűbbé váló rabszolgalázadások, az itáliai városok fölkelése is azt mutatják, hogy az eddigi társadalmi rend egész mélységében és szélességében megrendült és a végét járja. Az ilyen válságos korokban az emberek két-, illetve háromféle magatartást tanúsítanak. Vagy öntudatos harcosokként vetik bele magukat a küzdelembe osztályaik oldalán, a közös érdek védelmében, vagy gyökértelenül, szélkakasokként ide-oda forogva csapódnak egyik féltől a másikhoz, ahol pillanatnyi érdekeit jobban biztosítva látják, vagyis igyekeznek a zavarosban halászni, vagy pedig valamilyen pesszimista, "úgyis mindegy" - hangulat és világfelfogás leplébe burkolózva, távol tartják magukat a küzdelemtől, eleve lemondva minden harcról. [...] A hanyatló társadalmi osztályoknak ezt a halálos borzongását élte át lelke mélyén Lucretius is. A természetről szóló nagy művének múzsája tulajdonképpen az elmúlás angyala: az egészet tulajdonképpen a halálfélelem eltávoztatására írta.˝ 

Mi a manó, Theaitétosz? E szép napon végre felfedeztük volna, amibe már annyi régi bölcs beleőszült - mindhiába, egy sem lelte, amit keresett? Platón egyik legizgalmasabb dialógusának új, filozófiailag, uyelvileg megbízható s egyben a szöveg ismerőit is megörvendeztetően szellemes fordítása, a jegyzetek és a kísérő tanulmány Bárány István munkája. Platón műveinek kommentált Atlantisz-összkiadása az utóbbi évtizedek klasszika filológiai kutatásai alapján szükség szerint javítva, átdolgozva vagy teljesen új fordításban közli az egyes dialógusokat, s tartalmazza az eddig magyarul nem olvasható szövegeket is.

A koszorú politikai perbeszéd. Igaz, hogy az i. e. 4. században Athénban hangzottak el, A hűtlen követség cíművel együtt, de mégiscsak közönséges törvényszéki procedúra alkalmával. Joggal kérdezheti az irodalomkedvelő olvasó, hogy mi köze a perbeszédnek az irodalomhoz. Az ókori Görögországban, a demokrácia századaiban nagyon is sok köze volt. A szónok nemcsak az ítélkező bírákat akarta maga felé hajlítani, hanem a hatalmas sokadalmat is, amely egy-egy érdekesebb, közérdekű esetre összegyűlt. Megpróbálta hallgatóinak politikai meggyőződését, erkölcsi állásfoglalását formálni, de egy füst alatt szórakozási igényét is kielégíteni tökéletesen megszerkesztett gondolatsoraival, pergő ritmusú mondataival, káprázatos szóvarázsával. Démoszthenésznek nem volt nehéz dolga, hogy lekösse a hallgatóság figyelmét, hiszen az akkori görög világ alapproblémájával, a görög szabadságot veszélyeztető makedón terjeszkedéssel kapcsolatos ügyben beszélt. Az athéniak pedig elgondolkodhattak, melyik lehetséges úton járjanak. Fogadják önként és szívesen a nagyhatalom támogatását, mert úgyis az a történelem szükségszerűsége, hogy a kis országok nem létezhetnek többé önállóan? Vagy ragaszkodjanak az ember legszebb jogához, a szabadsághoz, és haljanak meg mind egy szálig a szörnyű túlerővel vívott reménytelen küzdelemben? A drámai dilemmát - mindkét beszéd legfontosabb tanulságát - Gyomlay Gyula múlt század végén készült fordítása eleven feszültséggel, archaikus bájjal szólaltatja meg.

Az athéni Erkhia démoszból származó Xenophón, Grüllosz fia tiszteletre méltó és jóvágású férfi volt. Egy alkalommal összetalálkozott Szókratésszal. Mesélték, hogy a bölcs elzárta botjával a szűk utcácskát, és megállította Xenophónt. Megkérdezte tőle, hol árulnak különféle élelmiszereket. Meghallva a választ, újabb kérdésekkel állt elő: Hol nevelik a szép és kiváló férfiakat? Látva Xenophón habozását, felszólította: Kövess hát, és tanuld meg! Attól kezdve Xenophón Szókratész tanítványa volt.” 
Az ókori anekdotában szereplő Szókratészről mindenki tudja, ki volt: athéni filozófus az i. e. V. század végén, azon kevesek egyike, akik halálukkal hitelesítették tanításaikat. A kevésbé közismert tanítvány: a sokoldalú író, az Anabázis, a Kürosz neveltetése szerzője, hadvezér, gazdálkodó, történész – és szívében mindhalálig hűséges társa a filozófia mártírjának, Szókratésznak.Sókratés emlékének adózik Sókratés védőbeszéde (Apológia) című munkájában is.

Aulus Flaccus, római szatiraköltő, szül. Volaterraeben Kr. u. 34 dec. 4., megh. Kr. u. 62 nov. 24. Tekintélyes családból származott, kiváló tanárai voltak és kitünő férfiakkal barátkozott, kik között egyaránt voltak irók (Lucanus, Caesius 
Bassus) és politikusok (Paetus Thrasca). Korán kezdett irni, sokféle műfajjal megpróbálkozott (lira, dráma, elegia Arria halálára), de csakhamar kizárólag a szatirára adta magát, melyben kiváló műveket alkotott. Kora halála után 6 szatiráját (melyben mint buzgó sztoikus könnyeket ont korának romlottsága felett) Caesius adta ki. Az utókorra nagy hatást gyakoroltak...