E szatírájában Lukianosz összefoglalja a történetírókkal szemben támasztott elvárásait, és egyben kigúnyolja a sok önjelölt történészt.
Lüszimakhosz uralkodásának idején járvány tört ki Abdérában, a lakosok tragédia-színésznek hitték magukat. Az abdérai nyavalya sok művelt főt megtámadott Lukianosz idején is: nem tragédiát szavalnak, hanem mindenki történetírónak csapott fel. Lukianosz emiatt két jó tanácsot fejt ki bővebben azok számára, akik nem akarnak úgy tűnni, hogy e kór hatására írják történelmi műveiket.
1. Mit ne tegyen a történetíró?
A történetírásnak egyetlen feladata és célja a tanulság; ezt pedig csupán az igazság biztosítja. Persze annál jobb, ha a szórakoztatás is vele jár, de a szórakoztatás nem mehet a tanulság rovására. A történelmi mű nem bírja el még a véletlen tévedést sem, akármilyen kicsi is. Óriási hiba, ha a történetírást nem tudjuk megkülönböztetni a költészettől, s belevisszük amannak kellékeit: a kitalált mesét, a magasztalást és az ezzel járó túlzásokat.
A történetíró a jövőre tekintsen. Akik napi érdekeiket, saját hasznukat és előnyüket hajhásszák, és a történetírás réven remélik elérni, azok megvetésre méltók: hiszen a kortársak szemében leplezetlen és ügyetlen talpnyalók; az utókor szemében pedig túlzásaikkal egész munkálkodásukat gyanússá teszik...

 

A II. századi, szír Iamblikhosz Babülóniai történetek című regényét csak bizánci kivonatból ismerjük. A Mezopotámiában játszódó cselekmény zömét kísértetek és ördögök, gyilkosságok és féltékenység szülte bosszúk alkotják. A szerkezet meglehetősen laza, sok az önálló novellaként ható kitérő, de a mellékszereplők sorsát végül is ügyes kézzel fűzi a szerző a történet gerincéhez.

Mostoha utóélet jutott a diktátor fontos utolsó háborúi leírásának, amelyek alexandriai, afrikai és hispániai háború néven maradtak ránk az ún. Corpus Caesarianum c. gyűjteményben. Ezek szerzője nem Caesar volt, az írók kiléte ismeretlen, esetleg a Bellum Alexandrium c. munka az, amelynek feltételezett szerzőjét meg tudjuk nevezni: ez Aulus Hirtius lehetett, aki a Bellum Gallicum c. commentarius utolsó, nyolcadik könyvét befejezte.
A szerzők írói kvalitásai, történelemábrázolásuk, eseményleírásuk nem mérhető Caesaréhoz, azonban adatközlésük hézagpótló jelentőségű egykorú forrásmunka. Fogalmazásuk sem olyan kristálytiszta latin, mint a diktátoré. Ezek a nyelvi egyenetlenségek, a szöveg hiányos volta nem kis nehézség elé állította a fordítót: aligha véletlen, hogy a három munka lefordítására eddig nem akadt vállalkozó. Hoffmann Zsuzsanna sikeresen oldotta meg ezt a feladatot, és egy tartalmában korrekt és nyelvi megfogalmazásában is jól olvasható kötetet készített.

Hogyan született meg az ókor legfejlettebb jogtudománya? Kik voltak legfőbb művelői? Milyen társadalmi és politikai problémákat kívántak törvényeikkel megoldani? Mi volt egy római férj és feleség joga és kötelessége? Hogyan pereskedett igazáért az antik Róma polgára? Miképpen örökölhette szülei vagyonát a kétezer éve élt itáliai gyermek? Ezekre és hasonló kérdésekre ad választ Diósdi György egyetemi docens könyve. A neves tudós által válogatott szemelvények az ókor legnagyobb hatalmának, a római birodalomnak jogtudományát és jogi intézményeit mutatják be hitelesen és sokoldalúan. A mindennapi életet tükrözik e dokumentumok. jól érzékeltetve azokat az egyező és eltérő sajátosságokat, amelyek az ókor és napjaink társadalmi életét jellemzik. A képanyag jól kiegészíti a könyvben található szemelvények és magyarázatok egyes mozzanatait.

„A vagyon nem boldogít" - ezt a vándorprédikátorok beszédeiben agyonkoptatott gondolatot a püthagoreus lélekvándorlástan paródiájával szürreális fordulatokkal bizonyítja be kakasa Mükillosz vargának. Lukianosz írói bravúrja az, hogy végig kétségben hagyja olvasóját afelől, nem a varga álmának folytatása-e az egész dialógus.

Lucius Annaeus Seneca Hispaniaban (Corduba) született Krisztus előtt 4-ben, lovagrendi családban. Apja ismert szónok és történész volt, fiát Rómában neveltette. Seneca Caligula császár uralkodása alatt vált híressé a szenátusban elmondott beszéde következtében, mellyel a császárt is magára haragította. Kiváló szónoklatát követően csak a beteges küllemének, illetve várható közeli halálának köszönhette, hogy elkerülte a szintén szónoki babérokra vágyó Caligula halálos ítéletét. A De ira c. mű egy minden korban aktuális kérdést vizsgál. Az 52-ben keletkezett írásban a racionális ítélkezés, a haragtól független cselekvés, a megfontolt büntetés problematikája foglalkoztatja. A művön felfedezhető a korábban élt sztoikus bölcsek, Poszeidóniosz és Szótión hatása. A haragról adott meghatározásai a modern ember számára is adnak tanácsokat. Közel két évezred elteltével is elgondolkodásra késztetik az olvasót. Seneca ellentmondásos egyénisége magán viselte korának zavaros politikai, emberi viszonyait. A gátlástalanság, a fékezhetetlen hatalomvágy jellemezte az akkori római társadalmat, s bár a valóságban sokan részt vettek e küzdelemben, mégis voltak, akik felismerték az egész értelmetlenségét. Seneca nem tudta kivonni magát a politikai küzdelmekbő, s így a véres és erkölcsileg elítélhető cselekedetekből sem. Agrippina meggyilkolását például ő igazolta a szenátus előtt. At emberi személyiség megmentésére e korban csak a bölcs életmódja kínálkozott, s nem volt véletlen, hogy a sztoikus filozófia etikai vonulata vált meghatározóvá a császárság évszázadaiban.

Kerényi Károly előszavával megjelent "eredeti" kiadás. Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudták önlelkük magvául. Ezek a lelkek nem éreztek magukban többé visszaemlékezést a mindeneknek alakot és ezzel létet adó Ősképekre, mint Platón. Nem hordták magukban e visszaemlékezés helyén azt a készséget sem, hogy legalább a Természet és az emberi létformák végtelen változataiban felismerjék az Ősképek kibontakozását, mint Aristotelés. Nem belülről, mintegy ős emlékezésből, bontakozó s nem is a világra kinyílt lelkek, hanem elvirágzottak, leszáradók, magbamenők. Tiszta, tüzes magba. A mag örvénye bennük: a Világ tűz-múltja, amelyből minden jött s amelybe minden visszatér...
 

A régészeti leletanyag döntő többségét adó kerámia a régészettudomány alapja, a tipológia és az ennek segítségével felállítható relatív kronológia kiindulópontja, számos esetben a régészeti kultúrák meghatározásának, időbeli elhelyezésének egyetlen eszköze. Hatalmas jelentősége ellenére a kerámiából készült edényekkel és egyéb tárgyakkal – mint késztermékekkel – foglalkozó szakirodalomhoz képest aránytalanul kevesebb tudományos figyelmet kap magának a nyersanyagnak, azaz a kerámiának az előállítása, amelynek alapvető eleme az égetés...
Az írás a La Tène-kelta fazekaskemencékkel kapcsolatos régészeti megfigyelések és leletek alapján igyekszik rekonstruálni egy edényégető műhely működését a kemencék tágabb és szűkebb térbeli elhelyezésétől a felépítésük módján át az égetési folyamat menetéig, és az egyes szerkezeti elemeknek az ebben játszott szerepéig, valamint kitér a fazekaskemencék iparrégészeti jelentőségére és a modern rekonstrukciós kísérletek eredményére is.
A tanulmány az Első Század folyóirat 2008. évi 1. számában jelent meg.

A Polybiushoz intézett vigasztalás egészen czélja a vigasztalás,... Ezt is száműzetésében, még pedig annak harmadik évében írta, de már testben, lélekben meggyengűlve, mint a mű tartalma mutatja s mint annak végén az író maga igazolja. - A mű eleje, bevezető része, nem maradt reánk. Egyik fejezet töredékével kezdődik s bár érezhető rajta e miatt némi csonkaság, nincs azért ez által lényegesen csökkentve s megzavarva az egésznek értéke s hatása. - Polybius egyike volt Rómában a leghatalmasabb embereknek. Claudius udvaronczai közé tartozott, mint annak felszabadítottja. Nevét sok oldalú tanulmányaitól kapta. A görög és latin miveltségben tökéletes jártassággal birt. - Elvesztvén testvérét, a számkivetésben sinlődő Seneca megragadta az alkalmat a hatalmas ember vigasztalására, vagy inkább arra, hogy egyuttal Cæsart idétlen hizelgésekkel halmozza s ez által saját sorsa iránt könyörületre indítsa. De az óhajtott hatást sem Cæsarnál, sem Polybiusnál el nem érte, a ki valószínűleg közönyösen fogadta a reá is bőven halmozott s meg nem érdemelt dicséreteket s nem törődve azzal, hogy dicsőitője Rómától távol keseregve tölti napjait. - A mű, bár tagadhatatlanul sok és tulzott hizelgés szól belőle, még sem méltó arra a kicsinylésre, sőt gyalázásra, mellyel e miatt némelyek illették. Számos fényoldal mérsékli abban az árnyékokat.

A sok költői finomsággal megüt dialógus a különneműek és az egyneműek közti szerelem értékének vitája, az utóbbi felé hajló döntéssel. A vitáról szóló tudósítás mint az elbeszélés kerete, hagyományos motívum a görög és római irodalomban. A mű nyelvi és tárgyi okokból biztosan nem Lukianosztól származik, de többek közt Lükinosz felléptetése a vita bírájaként is arra mutat, hogy az egyébként nem középszerű szerző tudatosan törekedett arra, hogy műve Lukianosz neve alatt maradjon fenn.