Eredeti címén: Oidipusz ho en Kolónó. A darab Szophoklész utolsó műve, csak halála után vitte színre unokája, Ifjabb Szophoklész. 
Cselekménye: az öreg, vak, koldusként vándorló Oidipusz leányától, Antigonétól vezettetve Attikába, Kolónoszba érkezik. A helybeliek megtudják, ki ő valójában, és nem akarják befogadni. Miközben vitáznak, megérkezikIszméné, Oidipusz második leánya a következő hírrel: a thébaiak mindenképp haza akarják vinni Oidipuszt, mert komoly bajt hozna a városra, ha nem a közelében lenne eltemetve. Ezért hamarosan megérkezik Kreón, hogy hazavigye. Fiai a trónért való viszálykodással vannak elfoglalva. Thészeusz, az athéni király oltalmat ígér, amire hamarosan szükség is lesz, mivel Kreón, látva hogy szép szóval nem ér el eredményt, elhurcoltatja Antigonét (ahogy korábban Iszménét is), és Oidipusszal is ezt tenné, ha közbe nem lépne Thészeusz, aki az elhurcolt leányokat is visszahozatja. Ekkor érkezik meg a testvére által elűzött és városa ellen hadat gyűjtő Polüneikész, aki szintén apja segítségét kéri. Oidipusz először meg sem hallgatja őt, aztán Antigoné unszolására mégis szóba áll vele, de a beszélgetés Oidipusz átkával végződik: a két testvér egymás kezétől vesszen el. Antigoné erre Polüneikészt kéri, hogy ne induljon harcba, ne teljesedjen azt átok, de ő nem enged. Vihar tör ki, s Oidipusz tudja, hogy eljött a halál ideje. Elbúcsúzik leányaitól, legyőzhetetlenséget jósol a földnek, ahol nyugszik, majd elvonul és titokzatosan eltűnik, csak Thészeusz tudja, hogyan.

Mindenki boldogan akar élni, bátyám, Gallio , de annak belátásához, hogy mi az, ami boldoggá teszi az életet, homályos a tekintetük. Olyannyira nem könnyű elérni a boldog életet, hogy annál messzebbre kerül tőle mindenki, minél serényebben tört feléje, ha letévedt az útról. Mihelyt az út az ellenkező irányba visz, maga a gyorsaság okozza a nagyobb távolságot.
Így mindenekelőtt azt kell meghatározni, hogy mi az, ami felé törekszünk. Eztán körül kell néznünk, hogy melyik úton érhetünk el oda a leggyorsabban, s éppen az úton értjük majd meg, ha az éppen egyenes, hogy mennyi veszedelem fenyeget naponta, s mennyivel közelebb vagyunk tőle ahhoz a ponthoz, ami felé természetes vágyunk hajt bennünket. 
Ameddig össze-vissza bolyongunk, s nem vezért, hanem a különböző irányokba hívók zavaros kiáltozását és zajongását követjük, addig a röpke élet tévedések közepette foszlik szét, mégha éjjel-nappal valami értelmes lelkiállapotért fáradozunk is. Döntsük el tehát, hogy hogyan és merre igyekszünk, vezetőt választva magunknak, aki kifürkészte már mindazt, amerre mi is haladunk, mert bizony nem ugyanaz a helyzet ebben az esetben, mint a többi utazásnál. Azoknál a kiépített utak és a megkérdezett helybeliek nem hagyják, hogy eltévedjünk, de itt a jól kitaposott és sűrűn járt út csap be legjobban.  
Tehát semmire sem kell jobban ügyelnünk, mint hogy ne kövessük birkák módjára az előttünk menők nyáját, nehogy oda jussunk, ahová mennek, s nem oda, ahová mennünk kell. De semmi sem szed rá bennünket nagyobb rosszal, mint hogy a szóbeszédre hallgatunk: a legnagyobb jónak azt tartjuk, amit nagy egyetértéssel fogadtak el, és amire sok példánk van. Nem megfontoltan, hanem majmolva élünk...
Seneca értekezése ebben a kiadványban jelent meg elösször magyar nyelven.

Az írás célja az, hogy arról beszéljünk, amit erkölcsi erénynek tartanak és neveznek, és ami főleg abban különbözik a teoretikus erénytől, hogy anyaga az érzelem, formája pedig az értelem.  Azt kell vizsgálni, hogy mi a lényege és természetétől fogva miként áll fenn, valamint azt, hogy vajon az ezt befogadó lelket a saját értelme ékesíti-e, vagy ezt máshonnan fogadja be. Ha pedig máshonnan fogadja be, vajon ezt oly módon teszi-e, mint azok a dolgok, amelyek a náluk kiválóbbal keverednek, vagy oly módon, hogy valamely útmutatást és irányítást vesz igénybe és ezért azt lehet róla mondani, hogy részesedik az irányító [lélekrész] képességéből? Az ugyanis - úgy vélem - világos, hogy az erény létrejött legyen, hogy teljesen anyagtalan és keveretlen maradjon. Viszont jobb lesz röviden átfutni mások ezzel kapcsolatos vélekedésein; nem is a tudósítás végett, hanem inkább azért, hogy a többiek véleményét előrebocsátva a mi nézetünk világosabb és hitelesebb legyen.

Az eredeti cím (Életformák árverése) mutatja, hogy Lukianosz a nagy görög filozófiai rendszereket mint egy-egy emberi életforma kifejezőit fogja fel. A szatíra éle nem a klasszikus görög filozófia nagy teljesítményei ellen irányul, hanem azt mutatja meg, mivé váltak ezek silány követőiknél és még silányabb hallgatóiknál, mit várnak tőlük azok, akik Lukianosz korában a maguk szolgálatára akarják megvásárolni őket.

Epikurosz (i. e. 341 - 270) a démokritoszi természetfilozófia követője. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia ('zavaroktól való mentesség'), amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A hédoné ('gyönyörűség') szóból képzett kifejezéssel etikai álláspontját hedonizmusnak nevezzük. 
A középkori keresztény morálfilozófia - félreértve az epikuroszi hédoné mivoltát - az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelte és ítélte el. 
Terjedelmes életműve elveszett. Három filozófiai levele maradt fönn (Hérodotoszhoz, Püthoklészhez, Menoikeuszhoz), valamint az Alapelvek című rövid kivonat a tanításáról...
 

Egyszer-másszor felületes maradt a tréfálkozás. Bármily kacagtató is például a Szamárvásár egy-egy részlete – a zsémbes gazdasszony pénzét uruk szerelmes fia számára megkaparintó szolgák ügyeskedése, a kalmár becsapása vagy az ugyanazért a hetéráért lángoló vetélytárs lefőzése –, bármilyen bizarr is a megoldás – a dühös asszony berontása a kerítőnő házába, ahol éppen férje meg a fia készül osztozni a jólelkű hetéra kegyeiben –, sok épületes gyönyörűséget nem nyújthatott a mű a megrökönyödött nézőknek. Az „örök” típusok és „örök” szituációk akkor telítődnek élettel, a komédia akkor emelkedik a bohózat szintje fölé, ha konkrétabb a mondandó társadalmi-gondolati-erkölcsi tartalma. Úgy pukkantani a vaskos humor petárdáit, hogy a nézőket állásfoglalásra késztesse a családi bonyodalmak láttán felcsattanó nevetés: ez a legjobb Plautus-darabok sajátos értéke. 
Ember embernek farkasa:Plautus Szamárvásár c. művéből való.Egyik ember a másiknak árt a jelentése.

Hat komédiája maradt fenn, csonkítatlan teljességben: Andria (Az androsi lány), Heautontimorunienus (Az önkínzó), Eunuchus (A herélt), Adelphoe (A testvérek), Hecyra (Az anyós), Phormio (Az élősdi). Az első négy alapötletét Menandrosztól, az utolsó kettőét a karüsztoszi Apollodórosztól kölcsönözte.
Az úgynevezett „intrikus komédia" jellegzetes típusa Az androsi lány, amelyben két egymás ellen ravaszkodó hős packázásai határozzák meg a cselekmény felépítését. Jellegzetes már a két hős megválasztása is: egyikük — öreg, számító apa, aki arra akarja rávenni vagy kényszeríteni a fiát, hogy a jómódú szomszéd leányát vegye feleségül; másikuk — az ellenfélformálás terentiusi bátorságára jellemző módon — az ifjú rabszolgája, aki azon mesterkedik, hogy gazdája egy ismeretlen származású, szegény leány iránti szerelmét törvényesíthesse. Addig-addig füllentenek és áskálódnak, mígnem saját terveik dőlnek dugába. Már úgy tetszik, kilátástalanul kuszálódnak egybe a szálak, amikor kiderül, hogy a szegény leány nem más, mint a szomszéd elveszettnek hitt gyermeke, nincs hát szülői akadálya a házasságnak. S hogy a másik szálon futtatott cselekmény is boldogságba torkolljon: az eredetileg menyasszonynak választott leány is régi imádójának lesz asszonya.
Az Andria Terentius első műve; i. e. 166-ban került színre a második pún háború alatt meghonosított Kybelé-kultusz ünnepi játékai, a ludi Megalenses keretében. Először L. Ambirius Turpioi a hírneves színigazgató és társulata mutatta be. E nagytehetségű színész szívesen karolta fel a fiatal tehetségeket, és egy-egy színpad, bukás után sem fordult el tőlük, hanem biztatgatta és bátorította őket. Neki köszönhette Terentius, hogy Hecyra (Az anyós) című színművét kétszeri bukás után végre harmadszorra sikerrel mutatták be.
Az androsi lány öt felvonásra oszlik. A felvonásközöket zene töltötte ki. Az előadás megkezdése előtt az igazgató kilépett a függöny elé,  és elmondta a Prológust, amely Prológusa nem a darab tartalmát mondta el, mint ahogy a régebbi komédiáknál ez szokásban volt, mert a közönség előtt fontosabb dolgokról kell szólnia. Elsősorban egy „vén, irigy poéta", Luscius Lanuvinus rágalmára kell felelni. Lanuvinus ugyanis nemrégiben színre hozta Thasma című darabját, de csúfosan megbukott. Haragjában rágalmazni kezdte az ifjú Terentiust, s főleg azt kifogásolta nála, hogy több Menandrosz-darabot kevert össze, s ezek egyesítéséből csinált egy újat. Terentius nem titkolja, hogy két Menandrosz-művet követett — a Perinthiá-t és az Andriá-t —, de csupán tartalmilag hasonlítanak egymásra, előadásmód és stílus tekintetében különböznek. 

A Phaidrosz Platón dialogikus formában megírt retorikával foglalkozó műve. Szereplői Szókratész és Phaidrosz.
Phaidrosz találkozik Szókratésszel, s felolvassa neki Lüsziasz beszédét. E beszéd egy szépfiú megkísértését írja le, a beszélgető felek a továbbiakban a beszédről s a retorikai helyességről tárgyalnak. Lüsziasz beszédének lényege ugyanis, hogy „inkább kell odaadónak lenni azzal, aki nem szeret, mint a szeretővel”. Szókratész és Phaidrosz is mondanak egy-egy beszédet, majd Szókratész mond még egyet, nem elégszik meg a saját beszédével. E beszédekben felmerülő fontos kérdések: Milyen a jó szónok? Hol az ember határa? Valóban igaz-e a mitológia? (Ez a kérdés csak közvetve.) Mi a barátság?

A Nyomszimatolók - az Apollón elveszett teheneinek nyomát szimatoló szatírok története - Sophoklés egyetlen ránk maradt szatírdrámája. Ezt a művet, a többi ismert Sophoklés-drámától eltérően, nem középkori kódexek hagyományozták ránk: 1912-ig csupán néhány utalásból ismertük. A. S. Hunt ebben az esztendőben publikálta az egyiptomi homokban több, mint másfél ezer évig rejtőző ún. Oxyrynchosi papiruszok kilencedik kötetét, benne a Nyomszimatolókat, illetve az eredeti darabnak többé-kevésbé töredékes első felét. A töredékes soroknak és félsoroknak kiegészítésével a következők folyamán egész sor filológus foglalkozott. Mi a fordításnál P. Masqueray: Sophocle. Tôme II. (Paris, Association Guillaume Budé, 1924.) szövegét vettük alapul, s csak néhány esetben használtuk fel más kiadások variánsait. Elvünk az volt, hogy a fordítás lehetőleg hű, ugyanakkor könnyen olvasható, élvezhető legyen. Ezért az olyan töredékes sorok esetében, ahol a meglevő szavak, mondatcsonkok cövekjeire rá lehetett építeni az összefüggésből adódó mondatot, a szöveget fantázia alapján kiegészítettük, ahol ez nem volt lehetséges, a kihagyott sorok helyét pontozással jelöltük. Ugyancsak pontozás jelzi a papiruszon is teljes egészében hiányzó sorok helyét.  

A törvényalkotók közül egyesek kendőzetlenül és leplezetlenül írták elő törvényként azt, amit igazságosnak tekintettek, mások pedig gondolataikat gazdagon feldíszítve, az igazságot mitikus koholmányokba öltöztetve kápráztatták el a tömeget. 2. Mózes mind e kétféle törvényalkotást elvetette - az egyiket figyelmetlennek, hanyagnak és a filozófiához méltatlannak tartotta, a másikat pedig hazugnak, mely teli hamis szemfényvesztéssel -, amikor a törvényeknek a legszebb és legszentebb kezdetét úgy alkotta meg, hogy nem rögtön azzal kezdi, mit kell tenni, s ellenkezőleg, mit nem. Szükségesnek látszott ugyanis, hogy úgy alakítsa a későbbi törvények hatálya alatt élők gondolkodásmódját, hogy közben nem folyamodik mítosz-költéshez, és nem helyesli azt sem, amit mások állítottak össze. 3. Ahogy mondottam, ez a kezdet a legcsodálatosabb, hiszen tartalmazza a világteremtést, s így a világ összhangban van a törvénnyel, a törvény pedig a világgal, a törvénytisztelő ember egyúttal világpolgár, hisz tetteit a természet akarata szerint irányítja, amely természet az egész világot kormányozza.
4. A világteremtéssel kapcsolatos gondolatok szépségét azonban egyetlen költő, egyetlen prózaíró sem képes méltóképpen dicsőíteni, hisz ezek felülmúlják a beszédet és a hallást, fönségesebb és szentebb létezők annál, semhogy valamely halandó érzékszerveivel kapcsolatba kerülhessen velük.