Kallimakhosz, az i. e. 4-3, században élt tudós alexandriai könyvtáros, katalóguskészítő, mitográfus és grammatikus a klasszikus irodalom remekeit közvetítő és rendszerező hellenisztikus kultúrának egyik legjelentősebb és legtevékenyebb művelője volt. Népszerűségét azonban költészetének - elsősorban a homéroszi himnuszok mintájára írt hat himnuszának - köszönhette. Ezek a himnuszok nem a kultusz számára készültek, mint egykor a homérosziak, a közönség nem vallásos könyörgésekként, ünnepi cselekedetekként, hanem a költő Kallimakhosz munkáiként fogadta őket. A himnuszok mögött ma is egy embert érzünk, nem vallásos közösséget. Mégis: a himnuszok mítoszvilága volt az az élő kapocs, az az eleven hagyomány, amely az Alexandriában élő költőt szellemi szülőföldjéhez, az egyetemes görögséghez elvezette.
I.   Zeuszhoz 
II.  Apollónhoz 
III.Artemiszhez 
IV. Déloszhoz  
V.   Pallasz fürdőjéhez  
VI. Démétérhez 

Az istenek 26, illetve a tengeri istenek 14 párbeszéde mind olyan mítoszt jelenít meg, melyeket jól ismerünk Homérosz, Hésziodosz vagy más görög költők műveiből. Lukianosz korai művei. Az Istenek párbeszédei arisztophanészi szellemben készült mítosztravesztiák, áthangolva az író korára. A Tengeri istenek párbeszédei inkább írói ujjgyakorlatok közismert, mitológiai témákkal.

Róma irodalmi "ezüstkorának” egyik legnevesebb írója, az ifjabb Plinius könnyed, sokszor utánozhatatlan eleganciával, megvesztegető, már-már rafinált egyszerűséggel ír. Egy-egy jól megválasztott jelzővel, odavetett megjegyzéssel vagy képsorral megjelenít, hangulatot teremt, atmoszférát idéz fel, helyzeteket állít elénk. Erdőről ír? Csak néhány szó, és szinte fülünkbe hangzik a fák susogása. Bírói tárgyalásról? Kurta félmondattal kitér egy fiatalemberre, akinek a tolongásban elszakadt a togája, s máris magunk előtt látjuk a zsúfolásig tömött tárgyalótermet, rajtunk is átfut a hallgatóság feszült izgalma. A domitianusi terrorról? Apró jelenet, mégis hosszú elemzésekkel ér fel: ott ül számkivetésre ítélt barátjánál, a szolgák kimennek a szobából, a feleség is eltávozik, a házigazdából már kitörne a zsarnok elleni indulat, de - és ebbe majd kétezer év múltán is beleborsózik a hátunk — előbb még ösztönös, reflexszerű mozdulattal körülnéz, be van-e csukva az ajtó, nem hallgatják-e ki illetéktelen fülek ... Ezek Plinius nagy pillanatai, mikor az élet ízeit, a valóság lüktetését ilyen eleven erővel tudja közvetíteni. Ezek ütik rá leveleire itt is, ott is a művészi hitelesség pecsétjét, s bizonyára ezek pendítik meg a legtöbb rokon húrt a mai olvasó lelkében.

A Hecyra, Terentiusnak ez a második darabja i. e. 165-ben került először színre, a ludi Megalenses ünnepi játékain. Mintája a caristovi Apollodorosz ugyanilyen című darabja volt. Terentius annyira bízott a sikerben, hogy nem is írt a mű elé Prológust, hanem Plautus mintájára Prológus nélkül akarta darabját színrehozni. Azonban e mű csúfosan megbukott. A később megismételt előadáshoz készített Prológusban a költő elpanaszolja, hogy a közönség lármás távozása miatt kellett megszakítani a bemutató előadást — a cirkuszi játékok jobban érdekelték a nézőket. Egyik felfogás szerint a mű lélektani finomságai, érzelmes idillje meghaladta a közönség műveltségét: ezért bukott meg. Trencsényi-Waldapfel Imre szerint szervezett demonstrációra is gondolhatunk: a bemutató esztendejében Titus Maulius Torguatos volt az egyik consul, s ő joggal tekinthette „a Hecyra családi idilljének éppen az ő consuli évében való színrehozatalát, a gyöngéd játékot, amelyben minden családtag jó és megértő egymás iránt, vakmerő célzásnak" az ő családi hagyományaira. — Ambivius Turpio, a kiváló színész és rendező biztatására Terentius később — kedvezőbb politikai körülmények között — újból beleegyezett a Hecyra színrehozatalába; másodszor i. e. 160-ban, L. Aemilius Paulus temetésén mutatták be. A darab azonban ekkor sem tetszett — valószínűleg azért nem, mert a vele együtt bemutatott Adelphoe sokkal inkább illett a temetési játékok rendjéhez, mint a Hecyra. — Ugyanebben az évben — Terentius végzetes keleti útja előtt — harmadszor is bemutatták e darabot, valószínűleg az i. e.  160. év „római játékain", és ekkor végre sikert aratott.

... a determinizmus, azaz az okok és okozatok megfelelően elrendezett láncolata ellentmondásban van a véletlen fogalmával. Seneca, az ifjú Néró nevelője A gondviselésről szóló értekezésében foglalkozik a problémával, és azt mondja: „Még azok a jelenségek is, amelyek a legzavarosabbnak és a legszabálytalanabbnak tűnnek, azaz az eső, a felhők, a villámcsapások, nem valamiféle szeszély alapján következnek be: mindnek megvan a maga oka.” Ez a kijelentés magában hordozza a tudományos determinizmus csíráját, de egyértelmű, hogy tartalma főként ideologikus. Seneca a rend szerelmese volt, amely rendet az örökkévaló és isteni törvény írja elő. A rendetlenség és a véletlen taszította őt. 
(David Ruelle: A káosz: előreláthatatlanság és véletlen - Lettre 47. szám)

„Bárcsak megnyílt volna a föld és elnyelt volna minden makedónt!” – írta keserűen Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a múlt század elején. A tudós elfogultságát az magyarázza, hogy a makedónokban csak a klasszikus görög világot felforgató erőt látta. Pedig aki végigkíséri e nép lebilincselően izgalmas „karrierjét”, rokonszenvet fog érezni iránta. 
Kertész István műve a makedón előtörténetet vázolja fel, III. Alexandrosz (Nagy Sándor) születéséig, vagyis ennek a Hellasz északi hegyei közt élő népnek a korai históriáját. Ez sokkal kevésbé ismert, mint Alexandrosz, e sugárzóan szép és tehetséges ifjú hódításainak története. De a görög városállamok, illetve a görög-perzsa háborúk történeti összefüggéseibe ágyazva mégis megragadja az olvasó képzeletét, aki egyúttal a legnagyobb hellén történetírók tollából származó veretes mondatokkal is megismerkedik.

A hazugság szerelmese avagy a hitetlen című párbeszédében azt mesélteti el egy bizonyos Tükhiadésszel, hogy a szent emberek hírében álló bölcsek a legzavarosabb mesékkel traktálják egymást „személyesen tapasztalt” csodákról. A mágusok, próféták és megváltók sokasága mindig is ingerelte Lukianoszt; elszántan hadakozott a korabeli irodalomban dívó rémtörténetek és csodakoholmányok ellen. Ebben a munkájában Démokritoszra s a józan észre hivatkozva csépeli a tudatlan, hiszékeny, összevissza hazudozó, képmutató álbölcseket – anélkül azonban, hogy ő maga a tudományos világszemlélet rendszeres képviseletét bármikor is vállalta volna. A cinikus filozófiát sem tekintette egyedül üdvözítő tannak: az epikuroszi, démokritoszi, szkeptikus bölcseletből egyaránt merített egy-egy gondolatot. Saját felfogásának eklektikussága ellenére egyvalamiben mindvégig könyörtelenül következetes maradt: a vallásos vagy filozófiai köntösbe bújtatott butítás gúnyos elutasításában.
A hellénisztikus és római kor rendkívül kedvező táptalaja volt a különféle babonák, hiedelmek, továbbá a kuruzslás és mindenfajta okkultizmus elterjedése számára. Lukianosz egyfelől elbeszélő kedvét engedte szabadjára a babonás történeteknek ebben a füzérében, másfelől az iskolafilozófusok elleni iróniáját, mikor az ő szájukba adja a történeteket.

Plutarkhosz filozófiai ismeretei az athéni tanulóévek után is tovább mélyültek. Khairóneiába visszatérve közhivatalokat vállalt, közben sokat utazott; itáliai és egyiptomi utazásai különösen fontosak. Művei döntő többségét fiatalkora elmúltával írta. Idős korában, 120 után halt meg. 
Plutarkhosz mind a ... lefordított művében gazdag hagyományt folytat. Az erény természetéről számos hellenisztikus munka született, sőt ilyen című írásoknak a szókratikus hagyományban is vannak nyomai.
A lélek derűjét illeti, már feltehetően antik források szerint - Démokritosz is írt egy értekezést περἱ εῡϑυμίης címmel. Nem valószínű azonban, hogy ez közvetlenül hatott Plutarkhoszra. Az ő egyik legfontosabb forrása Panaitiosz, a középső sztoa egyik meghatározó filozófusa (i. e. 185/180-110/109), akinek idevágó nézeteit Ciceró-tól ismerjük, a másik pedig Seneca De tranquillitate animi című munkája.  Kimutatható az is, hogy - talán Panaitioszon keresztül - epikureus hatások is érték. Bármennyire is támaszkodjon azonban ezekre a sztoikus és epikureus forrásokra, az általuk megismert elméleteken és példákon túl Plutarkhosznak önálló mondanivalója van a témáról. ... Plutarkhosz e helyütt arra keresi a választ, hogy mi az érzelmek helye az emberi lélekben és hogyan kell velük együtt élni.

A „Szamia" (Szamoszi nő) új megvilágításba helyezi az apa-fiú kapcsolatot: a fiú elnézi apjának, hogy az hetérát tart, az atya pedig bölcs rezignációval egyengeti fia boldogságát. Számos római átdolgozása ismert.
A római átdolgozások sok tekintetben híven követték Menandrosz eredeti darabjait, számolnunk kell azonban más darabokból átemelt részekkel, illetve a részletek eltérő kidolgozásával is

A bögre című komédia töredékes formában maradt ránk, a magyar színpadok számára Plautus legkiválóbb fordítója, Devecseri Gábor egészítette ki a szerző felismerhető szándékai szerint, s az eredeti versmértékben. S bár a darabot - éppen befejezetlensége miatt - világszerte jóval ritkábban viszik színre, mint legnépszerűbb társát, A hetvenkedő katonát, irodalomtörténeti híre és értéke nem csekélyebb annál. A bögre indítja útjára ugyanis a vígjátékírás egyik legkedveltebb vándortémáját, a pórul járt zsugori történetét, így számos későbbi komédia - például Moliere A fösvénye - ősmintájának tekinthető. Plautus mesterien rajzolja meg benne, hogy a váratlanul egy bögrényi aranypénzt találó szegény ember, az öreg Euclio személyiségét hogyan torzítja el a hirtelen jött gazdagság, hogyan fordítja őt szembe környezetével, s miképpen teszi egyetlen lánya s a szomszéd fiatalember egybekelésének legfőbb akadályává. De szerencsére minden komédiában felbukkan egy furfangos szolga, aki a legkilátástalanabb helyzeteket is képes némi leleménnyel megoldani...