Egy zsémbes embernek csak egy leánya volt, az asszonynak volt már előbb is egy fia, s elhagyta zsémbes férjét; ez magában élt. A lányt szerette Sóstratos, s a zord apa elűzte őt, mikor leánykérőbe jött; a lány bátyját megnyerte bár, ez nem tudott semmit se tenni, ám mikor Knémón esett a kútba, Sóstratos segít kimenteni. Ekkor kibékül asszonyával és a lányt törvényesen szerelmeséhez adja már, ennek húgát meg Gorgiashoz, mostoha fiához, és megenyhül már iránta is.
A költő ezt a darabot a Lénaia ünnepén mutatta be, Démogenés archónsága alatt, és győzött. A főszerepet a skarphéi Aristodémos játszotta. 

"Akármeddig vádolhatjuk a végzetet, megváltoztatni nincs erőnk: fölmered előttünk keményen és könyörtelen; sem átokkal, sem zokogással meg nem indítja őt senki sem; nem irgalmaz, semmit nem bocsát meg soha senkinek. Szüntessük hát haszontalan könnyeinket; mert ez a fájdalom minket is előbb a sírba visz, mint hogy a holtakat visszahozná közénk: mivel pedig csupán meggyötör, de semmiképp meg nem enyhít, mindjárt a kezdet kezdetén szakítanunk kell vele, s el kell zárni lelkünket az üres vigasztaló szólamok, a nekikeseredett tomboló gyász elől. Mert ha a józan meggondolás nem apasztja el könnyeink árját, a végzet ugyan soha nem apasztja el."
"A tudományokhoz térj vissza hát; azok menedéket adnak neked. Bennük találsz vigasztalást, bennük találsz kedvet-derűt, s ha lelkedben jó szándékkal megtelepszenek, soha többet a fájdalom, soha többet az izgalom, soha többet a hiábavaló szenvedés fölösleges gyötrelme oda utat nem talál: egyiknek sem tárul ki immár szíved, hiszen minden egyéb gyengeség előtt jó ideje bezárta már ajtaját. A tudomány a legbiztosabb védelem, csak ez ragadhat ki téged a vakszerencse karmaiból.”

Az athéni Erkhia démoszból származó Xenophón, Grüllosz fia tiszteletre méltó és jóvágású férfi volt. Egy alkalommal összetalálkozott Szókratésszal. Mesélték, hogy a bölcs elzárta botjával a szűk utcácskát, és megállította Xenophónt. Megkérdezte tőle, hol árulnak különféle élelmiszereket. Meghallva a választ, újabb kérdésekkel állt elő: Hol nevelik a szép és kiváló férfiakat? Látva Xenophón habozását, felszólította: Kövess hát, és tanuld meg! Attól kezdve Xenophón Szókratész tanítványa volt.” 
Az ókori anekdotában szereplő Szókratészről mindenki tudja, ki volt: athéni filozófus az i. e. V. század végén, azon kevesek egyike, akik halálukkal hitelesítették tanításaikat. A kevésbé közismert tanítvány: a sokoldalú író, az Anabázis, a Kürosz neveltetése szerzője, hadvezér, gazdálkodó, történész – és szívében mindhalálig hűséges társa a filozófia mártírjának, Szókratésznak. Sókratés emlékének adózik Sókratés védőbeszéde (Apológia) című munkájában is.

A hűtlen követség  politikai perbeszédek. Igaz, hogy az i. e. 4. században Athénban hangzottak el, de mégiscsak közönséges törvényszéki procedúra alkalmával. Joggal kérdezheti az irodalomkedvelő olvasó, hogy mi köze a perbeszédnek az irodalomhoz. Az ókori Görögországban, a demokrácia századaiban nagyon is sok köze volt. A szónok nemcsak az ítélkező bírákat akarta maga felé hajlítani, hanem a hatalmas sokadalmat is, amely egy-egy érdekesebb, közérdekű esetre összegyűlt. Megpróbálta hallgatóinak politikai meggyőződését, erkölcsi állásfoglalását formálni, de egy füst alatt szórakozási igényét is kielégíteni tökéletesen megszerkesztett gondolatsoraival, pergő ritmusú mondataival, káprázatos szóvarázsával. Démoszthenésznek nem volt nehéz dolga, hogy lekösse a hallgatóság figyelmét, hiszen az akkori görög világ alapproblémájával, a görög szabadságot veszélyeztető makedón terjeszkedéssel kapcsolatos ügyben beszélt. Az athéniak pedig elgondolkodhattak, melyik lehetséges úton járjanak. Fogadják önként és szívesen a nagyhatalom támogatását, mert úgyis az a történelem szükségszerűsége, hogy a kis országok nem létezhetnek többé önállóan? Vagy ragaszkodjanak az ember legszebb jogához, a szabadsághoz, és haljanak meg mind egy szálig a szörnyű túlerővel vívott reménytelen küzdelemben? A drámai dilemmát - mindkét beszéd legfontosabb tanulságát - Gyomlay Gyula múlt század végén készült fordítása eleven feszültséggel, archaikus bájjal szólaltatja meg. 

Az ókorban senki nem vonta kétségbe e kis mű hitelességét, a közfelfogás a művet ma is hitelesnek, Platóntól valónak tartja.
A párbeszédnek két résztvevője van. Az egyik Platónnak egész életét meghatározóan befolyásoló tanítója, legtöbb művének főszereplője, Szókratész, ez a különös, elveihez szilárdan ragaszkodó, az embereket furcsa kérdéseivel nyugtalanító, zavarba ejtő, az általánosan elfogadott vélemények igaz voltáról elgondolkodtatni akaró ember, foglalkozására nézve kőfaragó, a másik a kis-ázsiai Epheszoszból való Ión, a meglehetősen hiú és beképzelt, nem is túlságosan okos, de alapjában nem rossz szándékú rhapszódosz...
Platón célja azonban Szókratész olykor már bosszantó, akadékoskodó vagy a mai olvasó számára egyenesen butának tűnő kérdéseivel nem az volt, hogy a költészetnek minden áron valami misztikus vagy irracionális magyarázatát adja, hanem, hogy szétválassza a költészetet és a tudományt, és ezzel megmutassa a költészet sajátos voltát. Szétválassza, szemben a kor - egyebek közt Arisztophanész Békák című vígjátékában is megszólaló - közfelfogásával, mely a kettőt összemosta, hiszen az allegorikus magyarázatoknak is éppen az volt a célja, hogy a Homérosztól mondottakat és a kor más elemekre épülő, tudományos világképét összhangba hozzák, és így a „Homérosz minden tudás tárháza" nézet fenntartható legyen. Platón éppen azt akarta világossá tenni, hogy a költészet lényegénél fogva más, mint a tudomány, s így a valóságról való ismereteket nem a költőnél kell keresni, hanem a tudósnál, a filozófusnál ...
Platón ebben a sokaktól sokáig kedves, de jelentéktelen alkotásnak tartott műben, mely, úgy látszott, csak arról szól, miképpen szorít sarokba egy nagyképű, üresfejű rhapszódoszt Szókratész, s melynek egésze csupán ironikus, néhány olyan kérdést vet fel, melyre Arisztotelész óta sokféle felelet született ugyan, de végleges és teljes megoldás egy sem - az alkotáslélektan kérdését: hogyan születik a jó mű? És az irodalomértelmezés kérdését: léteznek-e, létezhetnek-e olyan elvek, olyan tekhné, amelynek alapján pontosan és tárgyszerűen megállapítható, hogy egy mű jó-e? Vagy az értelmezés maga is művészet? Felvethető-e és ha igen, mennyiben, a költői mű igazságának kérdése? Kifejezhet-e valami általánosat az egyéni sorsokról szóló műalkotás és mennyiben?
Ión, a rhapszódosz és Homérosz-magyarázó, Homérosz isteni dicsérője, aki Homérosztól függ, azért figyelemreméltó, mert befogadó és közlő egy személyben ...

Az Államéletrajzok című gyűjtemény tartalmazza az összes fennmaradt forrást, amely a görög államok működését írja le. Nem az elméleti, netán filozófiai munkákat, mint amilyen az aristotelési Politika, vagy Platón Állama, hanem az egyes államok (Athén, Spárta, Thessalia, a boiót államszövetség stb.) történeti, politikai értékelését. Aristotelés ugyan tanítványaival együtt összeállította 158 állam leírását, a gyűjtemény azonban az athéni állam kivételével elveszett... (Németh György)

(Aristotelés): Az athéni állam (Ritoók Zsigmond)     
Hérakleidés Lembos: Kivonatai (Ritoók Zsigmond, Németh György)
Pseudo-Xenophón: Athéni állam (Ritoók Zsigmond)
Xenophón: A lakedaimóniak állama (Németh György)
Kritias: A lakedaimóniak állama (Németh György)
(Héródés Attikos): Az államról (Németh György)
A boiót államszövetség működése az oxyrhynchosi Hellénica alapján (Katona László, Németh György)
Utószó (Németh György)     
Bibliográfia     
Jegyzetek (Németh György)     
Jegyzetszótár (Németh György)

Csokits János munkájából kiderül, hogy a kereszténység államvallásá válása előtt a nők hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve, még keresztnevük se volt. A lányok a család nemzetségi nevének nőnemű alakját viselték. Julius Caesar leányát Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Ez maradt egyedüli nevük a férjhezmenés után is. Amennyiben a családban több leány is született, egyszerűen megszámozták őket, így a másodikat Secundának, a harmadikat Tertiának nevezték. Római nőről egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak - tudatja a tanulmányíró, majd hozzáteszi: maga a muliebris, a "női", "asszonyi" jelző is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elő. A fentebb említettek uralkodása alatt azonban a nők egyre inkább felszabadultak a férfi-központú társadalom béklyói alól, bizonyos mértékű személyes, szexuális és gazdasági önállóságra tettek szert amivel párhuzamban a szabadosság óriási teret nyert a nők társadalmi érintkezése iben.
A tanulmányíró elmondja, hogy a züllés eme panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Augustus császár lánya, Julia éjszakánként Róma utcáin, sőt a Forumon álló szószék tetején szeretkezett válogatás nélkül ismerőssel és ismeretlennel, Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina pedig fején szőke parókával egy közönséges bordélyban árusította kegyeit, mit sem sejtő isteni férje háta mögött. Agrippina, Claudius utolsó felesége, férjhezmenése után megölette riválisát, majd császári férjével örökbe fogadtatta első házasságából született fiát, Nerót, mert eleve azt tervezte, hogy fia helyett uralkodhat. Egy csillagjós ugyan megjövendölte neki, hogy Nero valóban uralkodni fog, de megöli anyját, amire a hatalomvágyó asszony úgy válaszolt, hogy: Öljön meg, de uralkodjon. Ami be is következett.
Hogy milyen bonyolult szövevénye alakult ki a nőknek a hatalomért folyó harcában a császári trón árnyékában, szemléletesen ábrázolja Csokits János tanulmányának végén:
"Messalina ajándékba kapott a sosrtól egy császárt, de hét év alatt eljátszotta esélyét, hogy férje mellett a trónon maradhasson, és fia, Britannicus örökölje a császárságot. Életével fizetett gátlástalan mohóságáért. Utóda, Agrippina megmérgeztette Claudiust, és saját fiát, Nerót ültette a trónra, az pedig vetélytársát, Britannicust mérgeztette meg, hogy megtarthassa a trónt. A történelem iróniája, hogy Nero azért ölette meg első feleségét, Messalina (és Claudius) lányát, Octaviát, hogy feleségül vehesse a Messalina által öngyilkosságba kergetett Poppaea Sabina hasonnevű lányát. Anyját, Agrippinát viszont, aki ellenezte válását Octaviától, részben Poppaea kedvéért, részben a korlátlan hatalomért gyilkoltatta meg. Így tehát a dinasztia kihalása három hatalomra éhes császárné küzdelmének a következménye volt: a köztársasági arisztokrácia színe-java, hölgyeinek segítségével százhúsz év alatt sikeresen kiirtotta magát." 

Az Eunuchus Terentiusnak negyedik, a Heautontimorumenosz után írt komédiája. Az Eunuchus (Heunucus), a ludi Megalenses keretében került színre i. e. 161-ben, hatalmas sikerrel. Fő forrása Menandrosz azonos című vígjátéka, emellett azonban — a contaminatio módszerével élve — Terentius felhasználta Menandrosz Kolax (Hízelgő) című darabját is. — Már a darab próbáján, ahol az aedilisek előtt eljátszották, előre lehetett látni a bemutató nagy sikerét. Ez a körülmény indította arra Luscius Lanuvinust, hogy mar a próbán kiabálni kezdjen lopásról — hogy tudniillik Terentius nem Menandrosztól vette darabja meséjét, hanem Ennius és Plautus után alkotta meg az  Eunuchus-t,  és  „élősdijét s katonáját innen [498] vette át". Terentius az Eunuchus Prológusában viszont váddal illeti Lusoius Lanuvinust éppen azért, mert túlságosan szolgai módon követte a görög mintákat: „jól fordított", de „silányan írt", s „a jó görögből csapnivaló latint faragott". Ami pedig a plágium, illetve az eredetiség kérdését illeti, Terentius korában még sem a költő, som a műfordító funkciója nem volt kellőképpen tisztázva.
Az Eunuchus áll legközelebb Terentius valamennyi vígjátéka közül a plautusi dramaturgiához, s kétségkívül ez is egyik oka a hatalmas sikernek. A jellemábrázolás értékei mellett ebben a darabban él legszebben a mindent megértő, minden emberihez közeljutó menandroszi humanizmusnak a szelleme. Az Eunuchus hetéra-szereplője, Thais, képes arra, hogy a legnagyobb áldozatot hozza meg; szerelmesétől is megválik néhány napra, csakhogy ezáltal Pamphila szabadságát biztosítva, ártatlanságát megoltalmazza. Thais természetes jószívűségével, emberi értékeivel nyeri meg a nézők rokonszenvét, függetlenül életmódjától és társadalmi helyzetétől

Ez a dialógus elsősorban önéletrajzi vonatkozásai miatt fontos. Ahogy az Álomban Lukianosz hivatásválasztásáról kaptunk felvilágosítást, itt az ékesszólástól a filozofikus-szatirikus párbeszéd műfajához való átpártolásáért kell Lukianosznak„bíróság" előtt felelnie. Két vádlója is van: az Ékesszólás hűtlenségét panaszolja be, a Dialógus meg azt rója fel a vádlottnak, hogy a tragikus fenség helyett, ami addig a sajátja volt, szatirikus öltözetbe bújtatta, és ezzel minden komolyságától megfosztotta. Ez utóbbi vád megfogalmazásának és Lukiaosz fölényes „győzelmének" irodalomtörténeti fontossága is van.

Héliodórosz, a szír származású görög regényíró, időszámításunk III. századában élt.
A "sorsüldözött szerelmesek", a daliás Theagenész és a kivételesen szép és erényes Kharikleia bonyolult kalandokkal át- meg átszőtt, lebilincelően izgalmas története a korabeli szerelmi regény egyik legsikerültebb és egyben legterjedelmesebb alkotása, melyet az ötletes cselekménybonyolításon kívül az ábrázolásmód és a stílus díszítettsége tesz közkedvelt olvasmánnyá az ókor végétől napjainkig. ...

Rablók között 
Menekülés. Egy egyiptomi pap Delphoiban 
Kalaszirisz isteni megbízatást kap 
Szökés Delphoiból 
Kalózok hatalmában – Egyiptom felé 
Útban Memphisz felé 
Theagenész megpróbáltatása 
Kharikleia a máglyán 
Etiópia Perzsia ellen 
Theagenész és Kharikleia révbe jut 

Ebből a kiadásból az Utószó és a jegyzetek - amelyeket Szepessy Tibor írt - kimaradtak.