A  címszereplő   Timón   történeti   személy:   Athénban   élt, a peloponnészoszi háború idején. Embertársaiból kiábrándulva, a városon kívül egy lakatlan szirten épített magának egy tornyot, és abban élt teljes magányban. - Lukianosz Timónja akünikosz filozófusok embertől elfordulásának (apanthrópidjának) is megtestesítője. A zárórész, az újra meggazdagodott Timón bosszúállása azokon, akik szegénységében hitványul bántak vele, gazdagságában pedig talpnyalói, alighanem egy róla szóló komédia utolsó jelenetének mintájára készült.

A Kr. u. 2. században élt görög nyelvű római történetíró, Appianos művének pontosan a fele jelent meg eddig magyarul 1967-ben, Hahn István kiváló fordításában, mindössze 800 példányban. A megjelent fejezetek a római köztársaság polgárháborúit ábrázolták   Tiberius Gracchus reformjától   Oktavianus és Antonius összecsapásáig. A mostani kiadás Appianos munkájának valamennyi fennmaradt fejezetét és töredékét tartalmazza a királyság korától Itália meghódításán keresztül a hispániai és a pun háborúkig... 

Ammianus Marcellinus (Antiochia, 330 körül – Róma, 395 körül), római író és hadvezér, jómódú görög család sarja volt. 380 körül Rómába költözött, ahol szoros érintkezésbe került az ottani pogány arisztokráciával, elsősorban Symmachusszal. Itt írta meg nagy történeti művét, melynek a „Res gestae” (Események) címet adta, s amelynek egyes részeit nyilvánosan is előadta. 
A műben 31 részben tárgyalta a Római Birodalom történetét Nervától (96-tól) I. Valentinianus és Valens haláláig. (375 illetve 378). Művéből csak a 14–31. rész maradt fenn, ezek a 353–378 közti időszakot dolgozzák fel. Eszerint a mű időbeosztása meglehetősen egyenetlen volt: az elveszett részben mintegy 250 év sokkal rövidebb terjedelmet kapott, mint a szerző saját kora. A műnek eredetileg Julianus Apostata halálával, a 363. évvel kellett volna végződnie, a 25. résszel. Feltehetőleg az ebben a formában 391-ben kiadott mű sikere buzdította arra, hogy kibővítse munkáját... 
 

Historiae - Korunk története - töredékesen maradt ránk. 14 könyvből áll. Az 1. könyv Galba uralomra jutásával kezdődik. 69-től, a polgárháborúktól kezdve írja meg Róma történetét Domitianus haláláig, 96-ig. Tacitus a műben az annálosta módszer szerint halad előre az események elmondásában. Forrásként felhasználhatta Fabius Rusticus, az id. és az ifj. Plinius munkáit. 
A Flavius-kori történetírókat több helyen említi, és mélyen elítéli, mert szerinte hízelgésből meghamísították a történelmet. Ő maga hivatalos dokumentumokhoz, a szenátus aktáihoz is hozzáférhetett, hiszen maga is tekintélyes szenátor volt. A 69 és a 70. év eseményeinek a feldolgozására műve terjedelmének több, mint az egyharmadát fordította. E terjedelmi arány csak azzal magyarázható, hogy e két év alatt sok olyan esemény történt, amelyet a történetíró fontosnak tartott Róma későbbi története szempontjából, továbbá a Flavius-uralkodóház megítélése szempontjából is döntő jelentőségű ez a két év... 
 

A sorozat párbeszédei egykor élt emberi nagyságokat, mitikus hősöket és kitalált vagy típusfigurákat léptetnek fel ebben az ókori haláltáncban, hogy bemutassák, mennyire hiú és hazug a legtöbb emberi törekvés, különösen a Lukianosz eszményeit képviselő künikosz filozófus, Diogenész és Menipposz nézeteivel szembesítve.

A Seneca Kiadó ez év elején karcsú kis kötettel tisztelgett névadója előtt. A kötet karcsú, ám zord moralizáláshoz nem szokott korunk gyanútlan olvasójának nem kínál könnyed szórakozást. Még a Mester írásait ismerő és tisztelő hívét - e sorok íróját - is meglepte az az indulat, mellyel a szerző kortársai életvezetését ostorozza. Ilyen szenvedélyes, dühös kritika nem illik egy sztoikushoz! - sommáztam az első olvasás után berzenkedő rossz érzéseimet, s mivel gyanakodtam, hogy talán nem is Senecában, hanem bennem van a hiba, újra és újra elővettem a kötetet. Nem, nem az a baj vele, hogy szenvedélyes és indulatos, s a mi sztoicizmusra faragott filozófiai dobozunkba nem fér bele. Seneca sztoicizmusa nem vegytiszta, ő Seneca, s nem egy filozófiatörténeti képlet. A baj nem is vele van. A baj velem, velünk van. Seneca dühös indulattal a kortársait ostorozza, s rajtunk csattan az ostor hegye. Ezt érzi zavartan az olvasó, s ez ellen berzenkedik.
Mert hát mitől is rövid a Mester szerint az élet? Természetesen nem az évek számától, mint ahogy nem is attól hosszú. Csak a tartalom számít, az élet minősége, mondhatnánk divatos kifejezéssel. „Azoknak a legrövidebb és legzaklatottabb az életük, akik a múltról megfeledkeznek, a jelennel nem törődnek, a jövőtől félnek, s midőn eljutnak végórájukhoz, akkor későn fogják fel a nyomorultak, hogy oly sokáig voltak elfoglaltak, s eközben nem csináltak semmit.”  
Az időemésztő elfoglaltságok morzsolják szét és zsugorítják össze az életet, függetlenül az eltelő évek számától. Elfoglaltságok, mondja Seneca végtelen undorral, s mikor felemlegeti őket 2000 év előtti kortársainak, mi is belepirulunk. Mintha rólunk szólna! Íme „elfoglaltságaink” egy csokra Seneca által gyűjtve: - kielégíthetetlen kapzsiság, - mások ítéletétől függő becsvágy, - adás-vevés, - nyereség reménye, - katonáskodás, - hajbókolás, - más sorsára irigykedés, - állhatatlanság, - magával nem békülő nyugtalanság, - tehetség naponkénti fitogtatása, - ítélkezés, - oktalan örvendezés, - negédes fecsegés, - érzéki vágyaknak élés, - haszontalan tanulmányok folytatása, stb., stb. Csupa a világra, a pillanatra, a mulandóra irányuló lázas tevékenység, csupa szétszórás, szétszóródás, mindig úton levés a megérkezés leghalványabb reménye nélkül. ,...hiszen valahányszor nincs tennivalójuk és nyugton hagyják őket, idegesek, nem tudják, hogyan osszák be vagy csapják agyon szabad idejüket.”  Kísértetiesen rólunk szól a mese!
Hogyan él tehát az, akinek rövid az élete? ,...sietteti életét, fáradozik, sóvárogva a jövőre, utálva jelenlegi körülményeit.” Így rohanjuk végig az életet, „úgy éltek, - mondja Seneca - mintha örökké élnétek”, és észrevételen, készületlen befutunk a halálba. Ez az abszolút bukás, bármennyi idő lett volna, nem tanulunk meg sem élni, sem meghalni. ,,...élni egy egész életen át kell tanulni, és amin talán még inkább meg fogsz lepődni: egész életünkön át tanulnunk kell meghalni.”  
Önmagunkat ismerve, értve és uralva élni saját életet és halni saját halált - ez a hosszú élet titka. S ennek elérésére már hamisítatlan sztoikus terápiát javasol Mesterünk: „Vonulj vissza!”  S ez nem csupán a mindennapi tülekedésből való kilépést jelenti, hanem visszavonulást a szellem egyetemes, időtlenül örök és tökéletes régióiba, elsősorban a görög bölcselők műveinek tanulmányozása segítségével. „Ebben az életformában a hasznos tudományok sokasága, az erények szeretete és gyakorlása, a vágyakról való megfeledkezés, az élet és a halál ismerete, mélységesen nyugodt életkörülmények várnak rád.”  
Íme a titok! A Seneca által kínált út nem könnyű, sőt, talán járhatatlan. De a könyv elolvasása után saját utunk járhatóbbnak tűnik. A filozófus tanított egy kicsit élni és meghalni. (Pellei Ilona)

"...Ha mindegyiket számba akarnám venni, egyetlen államot sem találnék, amely megtűrné a bölcset, vagy amelyet megtűrne a bölcs. Ha nem találjuk azt az államot, amelyet megálmodtunk magunknak, akkor nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek vissza kell húzódnia, mert az egyetlen dolog, amelyet a visszavonultság elébe lehetne helyezni, nincsen sehol sem. 4. Ha valaki azt állítja, hogy hajózni a legjobb, utána hozzáteszi majd, hogy nem kell olyan tengeren hajózni, amelyen gyakran történik hajótörés, s ahol gyakori a váratlan vihar, amely az ellenkező irányba ragadja a kormányost. Azt hiszem, arra int, hogy ne hajózzam ott, noha a hajózást dicsérte... "

Eredeti címe: Trakhinai. Keletkezésének időpontja mindmáig vita tárgya: van, aki Szophoklész korai munkájának tartja, de van, aki szerint egészen késői mű. Cselekménye szerint Déianeira, Héraklész felesége otthon aggódva várja harcoló férjét. Szorongását fokozza, hogy egy régi jóslat szerint Héraklész sokáig és boldogan élhet, ha egy bizonyos napot szerencsésen túlél, s a darab épp ezen a napon játszódik. Héraklész, aki megölte Iólkosz királyának, Eurütosznak a fiát, és akinek emiatt büntetésből egy  esztendeig  Omphalé  kis-ázsiai királynő szolgálatában női munkát kellett végeznie, e szégyenért bosszúból feldúlja Iólkoszt. Ez azonban nem az igazi ok: a városdúlás azért történt, mert Héraklész eszeveszetten megkívánta Eurütosz leányát, Iolét, de Eurütosz megszégyenítőleg elutasította őt...

„Élt Epheszoszban egy férfi, a város előkelőinek színejavából, a neve Lükomédész volt. Ennek a Lükomédésznek szintén városabeli asszonyától, Themisztótól fia született, Habrokomész - a szépség oly csodás remeke, amilyen sem Ióniában, sem más földön nem termett még soha. Habrokomész szépsége napról napra mindegyre csak nőttön-nőtt, s a testi szépséggel együtt virultak ki benne a lelki javak is . . .
... A szüzek sorainak élén Anthia haladt, Megamédész és Euippé epheszoszi polgárok gyermeke. Anthia szépsége is csodálatos volt, szinte elhomályosította a többi szűzét. Tizennégy esztendőt számlált, termete szépségtől virult, viseletének pompája csak még fokozta báját. . . . . . Aki csak látta őket, ámultan kiáltott fel ...

A Menexenosz egy olyan beszélgetésről ad hírt, amelyet Szókratész az ifjú címszereplővel Kr. e. 386-ban, a korinthoszi háborút lezáró királybéke idején folytat. Csakhogy Szókratész 386-ban már tizenhárom éve halott. A beszélgetés során a filozófus elmond egy temetési beszédet, amelyről azt állítja, előző nap hallotta Periklész feleségétől, Aszpasziától (236 b). De tudjuk, hogy 386-ban már Aszpaszia sincs életben. Maga a temetési beszéd, amelyet Szókratész előad, igazi rétori teljesítmény, amelynek szövegében nem találkozunk nyíltan és egyértelműen parodisztikus elemekkel. (Noha a keretbeszélgetésben Szókratész a tőle megszokott iróniával nyilatkozik az ékesszólás műfajáról.)