„...Nem is annyira a bűn, mint inkább a büntetés késlekedése teszi erőtlenné és reménytvesztetté azt, akit igazságtalanság ért, ugyanakkor viszont növeli a gazember merészségét és arcátlanságát. Ezzel szemben, ha a vakmerő gonosztettek azonnal elnyernék büntetésüket, megakadályoznák a kitervelt gazságok elkövetését, s a lehető legnagyobb vigasztalást jelentenék azoknak, akiket sérelem ért..." - mondja Az isteni büntetés késlekedéséről szóló plutarkhoszi dialógus egyik szereplője, s fejtegetésével izgalmas gondolatsort indít el a jelenlevő társaság valamennyi tagjában, éppúgy, mint napjaink olvasójában. A vélemények cseréje, ütköztetése nemcsak vallásfilozófiai fejtegetésekre ad alkalmat, hanem olyan színes mítoszok elbeszélésére is, amelyek alapján fogalmat alkothatunk arról, hogyan képzelte az Apollón papjaként is tevékenykedő, neves ókori író, Plutarkhosz és köre a lélek újjászületésének kérdését, milyen szerepet tulajdonítottak a „tisztulás" különböző fokozatain túljutó, végül átlátszóvá-ragyogóvá lényegülő daimónoknak, „akik" egy mitikus távoli szigeten vagy éppen a Hold felszínén lelnek honra, ám az arra fogékony és érdemes embereket, mint belső lelkiismereti hang, irányítják. A nagy ógörög bölcselőt, Szókratészt is mindig daimónja irányította; nem véletlen tehát, hogy a kései filozófusok szívesen választják vitatémául a daimónok vagy éppen Szókratész daimónja kérdését. Plutarkhoszt a magyar olvasók eddig elsősorban a Párhuzamos életrajzok nagyszerű szerzőjeként ismerték. Kötetünk a görög vallásfilozófia sokszínű tudósaként mutatja be.

˝A zsidó háború és A zsidók története szerzőjének ez a kései, öregkori műve, több szempontból is igényt tarthat a mai olvasó érdeklődésére. Josephus, aki első nagy művében a maga zsidó népét akarta Róma uralmával megbarátkoztatni; utolsó munkájában a görög és római világ számára akarja feltárni népének ősidőkre visszanyúló hagyományait, vallási tanításait, egyistenhitének tisztaságát. Munkája egyszerre harcos vitairat és higgadt ismertetés, szenvedélyes védekezés és személyeskedésig menő támadás, szorgalmas anyaggyűjtés és szellemes érvelés. A mi számunkra Josephus Flaviusnak ez a műve nemcsak az általa bemutatott, benne vitatott és cáfolt egykori gyűlölködő propagandának és érvrendszerének elsőrendű forrása, de tárháza a ma már elveszett, értékes anyagot tartalmazó ókori történeti művekből vett irodalmi részleteknek is.˝

A híres mitikus hős, Hercules nemzésének és születésének vígjátéka az Amphitruo. Hercules – azaz Héraklész – a görög komédiák sokszor kicsúfolt hősei közé tartozott, sőt fogantatásának itt ábrázolt története is az ősi mondakincsből származik: a legfőbb isten – Plautusnál persze a latin Juppiter – megkívánja a hadba vonult Amphitruo király nejét, a szépséges Alcumnát, aki már hites urától is állapotos; Juppiter, ismervén az asszony tisztességét, a férj alakjában jelenik meg és ölelkezik vele, mégpedig oly eredményesen, hogy egy második fiú – Hercules – is megfogan. A vígjáték cselekménye azzal indul, hogy hazatér az igazi férj, Juppiternek viszont semmi kedve lemondani a pótférji funkcióról: a szolgájaként segédkező Mercurius elhiteti Amphitruo szolgájával – tehát képmásával –, hogy ő valójában nem is ő, s hogy sem a királynak, sem szolgájának semmi keresnivalója nincs a palotában, hiszen az „igazi” király és az „igazi” szolga már napok óta otthon van… A komédiának ez a bevezető jelenete bizony aránytalanul hosszú – az egész (utolsó részében csak töredékesen fennmaradt) mű harmadát tehette ki a pórbeszéd, és kissé egyhangúak a bohózati eszközök is: Mercurius alapos ütlegekkel veri belé a szolgába, Sosiába a tudathasadásos csodálkozást, s ha csak mukkanni s tiltakozni mer, hogy ő mégiscsak ő, ismét ütésre lendülnek az isteni öklök.

A tragédia atyjának nevezett Aiszkhülosz Oreszteia című műve az ókori görög tragédiairodalom egyetlen épségben ránkmaradt trilógiája. A három, történetében is öszekapcsolódó dráma - Agamemnon, Áldozatvivők, Eumeniszek - az argoszi uralkodóház, az atreidák tragikus történetét dolgozza fel, s építi sorsukkal is azt a monumentális aiszkhüloszi történelemszemléletet, amely még egységben látja az isteni és emberi szférát, s legalábbis tudni véli, hogy a világrend megismerhető és igazságos. a királyi családot kegyetlen csapásokkal sújtja a végzet. Az ősök bűne megsokszorozódva hull vissza az utódokra. Talán azt is mondhatnánk, hogy az Agamemnon a bűn, az Áldozatvivők büntetés-bűnhődés drámája. A trilógia befejező darabja pedig a kiengesztelődésé. Égi hatalmak és földi bírák együtt oldozzák fel az anyagyilkos Oresztészt bűne alól. Aiszkhülosz válasza az ókori emberé. A "végzet"-tragédia azonban emberi létünk és erkölcsünk alapjaira kérdez rá.

A szíriai filozófus soha nem akart kitalált történetet írni, ironikus hangvételű műve inkább az abban a korban divatos ún. "igaz" fantáziákat kívánta kipellengérezni (átjáró az alvilágba, bűbájos nők szigete stb.). Holdbéli utazásról, idegen hadseregekről, ember alkotta emberekről és más bolygók gyarmatosításáról szóló meséje azonban az első űroperának számít.  
Az ókor egyik legérdekesebb írói egyénisége, a szamoszatai Lukianósz i. sz. 120-ban született. Mint Dión Khrüszosztomosz, ő is vándorszónokként járta a világot Kisázsiától Galliáig, zajos sikereket aratva. Többször megfordult és előadást tartott Athénban is. A független szellemű, szabad filozófus élete vége felé császári hivatalt vállalt Egyiptomban, és ezután már nem talált rá igazi írói hangjára. 180-ban halt meg.
Lukianosz a szatíra műfajának legnagyszerűbb mestere. Életeleme az irónia, a gyilkos gúny, a könnyed szellemesség. Örök harcban áll a maradisággal, a vallásossággal, az álszenteskedéssel, leleplezi a gazdagok pöffeszkedését, a kisemberek ijedt gyávaságát, a filozófusok üresfejűségét, a hetérák kapzsiságát, az istenek irigységét. Tökéletes biztonsággal mozog a legkülönbözőbb műfajokban: versben és prózában, szónoklatban és dialógusban, novellában és fiktív levélben.
Az Igaz történetek a korban divatos kalandos útleírások kegyetlen kicsúfolása.

Alexandriai Philón (i.e. 20–i. sz. 40 k.) görög-zsidó filozófusmunkáiban a görög filozófia és a zsidó hagyomány ötvöződik. Mózes öt könyvéhez fűzött megjegyzéseit Platón és Arisztotelész filozófiáján keresztül értelmezi, ugyanakkor a két filozófus gondolatait a Szentíráshoz igazította. Philón De Abrahamae írásában úgy érvel, hogy Ábrahám áldozata azért egyedülálló, mert őt nem a szokás vagy félelem, becsületmotívumai vezérelték, hanemegyedül Isten szeretete. Philóntól veszi át az allegorikus-tipológiai írásértelmezéstmindenekelőtt Órigenész,majd a későbbi egyházatyák.

Danaosz leányait - akik nászéjszakájukon megölték férjüket - azzal sújtották az istenek, hogy egy soha meg nem telő hordóba hordjanak vizet korsóikkal. Semmivel sem volna enyhébb kín s csekélyebb lehetetlenség, ha egy gyűszűbe kellene öntenie bárkinek is az Égei-tenger vizét. Igaz, ha csak néhány cseppjét s habját sikerül kimernünk, máris adunk mutatóba valamit. De gondoljuk el: aminek parányi részét az asztalra helyezett gyűszűcskében vizsgáljuk - egy karnyújtásnyira hullámzik tőlünk, Poszeidón isten fogatát hordozva, a habjaiból kikelt Aphroditére emlékeztetve, az ezüstbokájú Thetisz apjának csodás termű palotáját rejtve. Nos, tegyük le a gyűszűt, még ha Héphaisztosz kovácsolta volna is, hiszen előttünk maga a kimeríthetetlen tenger!...

52. január 18-án Bovillae-ben összecsapásra került sor az optimata és a néppárti politika két emblematikus alakja, Milo és Clodius között, aminek eredményeként Milo kíséretének tagjai megölték Clodiust. Milo védelmét Cicero vállalta, a záró tárgyalásra április 8-án kerül sor, ami egyúttal Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplését is jelentette .....

Héraklész dór hős, s gyermekeit Euripidésznél Athén menti meg az elpusztításukra törő argoszi Eurüsztheusztól. A peloponnészoszi háború első éveiben (431-425 között) a spártai seregek ötször dúlták fel Attikát. Égbekiáltó tehát a hálátlanság:
Héraklész késői utódai, a spártaiak az egykori jótevő ellen törnek most, a darab megírásának időpontjában. Nyilvánvaló és szövegszerűen is ellenőrizhető ez az aktuálpolitikai mondanivaló a Héraklész gyermekeiben. A szokatlanul éles, politizáló hang érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy ekkor a költő még tiszta szívvel állhatott ki az athéni jogrend és igazságosság magasabbrendűsége mellett az erőszak és önkény ellenében.

Az Önéletrajz szerves folytatása a zsidó történelemnek, amint erre A zsidó történelem című munkájának befejezésében  maga a szerző utal is: „És itt talán helyénvaló lesz, ha elmondok egyet-mást származásomról is és mindarról, amit életem folyamán cselekedtem ..."