A sok költői finomsággal megüt dialógus a különneműek és az egyneműek közti szerelem értékének vitája, az utóbbi felé hajló döntéssel. A vitáról szóló tudósítás mint az elbeszélés kerete, hagyományos motívum a görög és római irodalomban. A mű nyelvi és tárgyi okokból biztosan nem Lukianosztól származik, de többek közt Lükinosz felléptetése a vita bírájaként is arra mutat, hogy az egyébként nem középszerű szerző tudatosan törekedett arra, hogy műve Lukianosz neve alatt maradjon fenn.

A kézirat 12 középkori kódexben maradt fönn, de ezek közül csak négy független egymástól 
(A: Vaticanus 1950, XV. század; B: Vaticanus 1335, XIV-XV. század; C: Mutinensis 145 = a. g. 17, XV. század; M: Marcianus 511-590, XV. század), a többi nyolc az M-re vezethető vissza. 
A kódexekben Xenophón neve szerepel szerzőként.
A pseudo-xenophóni Athéni állam (PX) Xenophón neve alatt maradt fönn, a legutóbbi időkig azonban senki sem gondolta komolyan, hogy valóban a hadvezérként és történetíróként nevezetessé vált Sókratés-tanítvány műve lehet. Ennek az az oka, hogy az athéni demokrácia iránt ellenséges szerző a peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) első éveiben írta munkáját, méghozzá feltehetőleg Kr. e. 424 előtt, mivel véleménye szerint (PX 2. 5.) a szárazföldi hatalmak nem képesek ellenséges területen hosszabb ideig hadat viselni, vélekedésére azonban a spártai Brasidas Kr. e. 424-es amphipolisi hadjárata alaposan rácáfolt. Ha tehát a mű Kr. e. 424 előtt keletkezett, a Kr. e. 430 és 425 között született Xenophón valóban nem lehetett a szerző. A szakirodalom Athén hol egyik, hol másik kritikusának tulajdonította az Athéni államot, többek között Kritiasnak, Phrynichosnak, Antiphónnak, a történetíró Thukydidésnak, a politikus Thukydidésnak, Alkibiadésnak és Xenophónnak, Euripidés fiának. M. J. Fontana a kronológiai nehézségeket semmibe véve a történetíró Xenophón művének tekinti a vitairatot. Az angolszász szakirodalom egyszerűen csak vén oligarchaként emlegeti az ismeretlen szerzőt. A PX nem szisztematikus államleírás, hanem politikai vitairat. Az athéni demokrácia hetaireiákba, politikai klikkekbe tömörült kritikusai eleinte tollukkal harcoltak, Kr. e. 411-ben és 404-ben azonban fegyvereiket is elővették, és felszámolták a gyűlölt demokrácia politikai intézményrendszerét, sőt, a harminc zsarnok még az előző rendszer politikusainak likvidálásától sem riadt vissza. Ennél visszafogottabbnak bizonyult a Kr. e. 403-ban restaurált demokrácia: amnesztiát hirdetett, és ezzel állította helyre Athén belső békéjét...
 

Seneca a szabad emberhez méltó, humánus gondolkodásmódot állítja példaként az olvasó elé A jótéteményekről hét könyve: az istenek példáját követve nekünk is önzetlenül és nem az érte járó háláért kell jót tennünk másokkal.
Filozófiai műveivel Seneca segítséget akart nyújtani másoknak - és önmagának is -, hogy bölcsekké, ezáltal boldogokká válhassanak. Ezt a célt szolgálta jellegzetes, a klasszikus cicerói stílustól jelentősen eltérő, retorikai eszközöket, metaforákat, ellentétekre kihegyezett, rövid mondatokat sűrűn alkalmazó, az értelem mellett az érzelmekre is erőteljesen ható írásmódja.

A lelki nyugalomról írt, párbeszédekben előadott filozófiai-etikai traktátusában az a Seneca szólal meg, aki saját bőrén tapasztalhatta az üldöztetés, a száműzetés kínjait-keserveit, és aki - saját magából kiindulva - a sztoikus tanokban látja a lelki nyugalom megszerzésének és megőrzésének legjobb módszereit és mintáit. Bár a szerző gondolati mélységben messze elmarad a sztoa nagy görög klasszikusai mögött, remek stílusa, tömör, mégsem száraz előadásmódja révén a sztoikus nézetek legjobb, máig érvényes tolmácsolója lett.

Ez a rendkívül ügyesen megszerkesztett írás valószínűleg a modoros, affektáló Démoszthenész-rajongókat akarja parodizálni. Erre utal az első részben az ostoba Therszagorasz alakja, a második rész kitalált párbeszéde, valamint az az erőltetett kapcsolat, ami az első és a második rész között van. Nem Lukianosztól származik. 

Euripidész egyik ókori kommentátorától tudjuk, hogy a költő fiatalon írt egy Rhészosz című darabot. Az itt olvasható művet mégis sokan elvitatják tőle. Szokatlan a felépítése: nincs prológusa, igen szerteágazó a cselekménye, sok a szereplője, hatásvadász elemek is szép számmal akadnak benne, műfaja pedig - eltérően a többi Euripidész-műtől - nehezen meghatározható: nem tragédia, de nem is vígjáték. A főbb stílusjegyek, a jellemrajzok és a párbeszédek felépítése alapján mégis valószínűnek tetszik, hogy a Rhészosz a költő fiatalkori, még kiforratlan darabja...
 

Szimón, az élősködő, valóságos filozófiai előadást tart „tudományáról". S ahogy fejtegetései közben egyre mélyebbre süllyed szemünkben az előadó, egyszer csak észrevesszük, hogy már rég nem az élősködő Szimón foglalkoztat minket: hiszen az élősködés és a filozófia összekapcsolása az élősködőknél jóval többet árt a filozófusoknak! A mű fő célja azonban nyilvánvalóan a korabeli filozófiai értekezések paródiája. Egyesek vitatják Lukianosz szerzőségét, de alighanem az ő fiatalkori műve.
A magyar fordítás megértéséhez tudni kell, hogy a görög tekhné szó jelentése magába foglalja azt, amit ma művészetnek, tudománynak és mesterségnek nevezünk, a fordítás ezért a szöveg összefüggésének megfelelően hol így, hol úgy adja vissza…

„Üres annak a filozófusnak a tanítása, aki semmilyen emberi szenvedésre nem hoz gyógyulást. Ahogy az orvostudománynak sincs semmi haszna, ha a test betegségeit nem űzi el, ugyanúgy a filozófia is értelmetlen, ha a lelki fájdalmakat nem szünteti meg." A Mester szavai kétség kívül nem utalnak a filozófia legmagasabb eszményeire, amelyek mindenféle praktikus elvet, így a mental hygiéne szempontját is kizárják. Annál mélyebbre mutatnak azonban egy másik problémakörben, amely a filozófiai tanítás és általában minden szellemi alkotás mögött egy lelki drámának a dinamikáját kutatja: azét, amelynek eredményeképpen a mű létrejön. A modern pszichológia rámutatott azokra a mely összefüggésekre, amelyek a látszólag polárisan szembenálló lelki jelenségeket összefűzi: a legmagasabb öröm és a legkínzóbb szomorúság, a lét problematikusnak érző kétely s a vallásalapítókban feltörő legszilárdabb bizonyosság, a szeretet és a gyűlölet, rokonszenv és ellenszenv, a hatalmaskodás és a szolgalelkűség, a pusztuló és a sarjadó élet lelki képei, a nász és a halál gondolatai, a külső rendre-törekvés és a belső kuszáitság, kitágulás és elzárkózás, vívódás és harmónia, napfény derű és sötét aggodalom azonos lelki „egység" működésének kétféle fázisát jelentik.
Ebben az összefüggésben azután különös jelentést nyer Usenernek, a modern Epikuros-kutatás megalapozójának gondolta, hogy sokat kellett szenvednie testben és lélekben annak, aki annyira vágyott a test fájdalommentes állapota és a lélek zavartalansága után...
 

A nagylelkűségről című befejezetlen művében a még ifjú Nerót szerette volna elkötelezni ezen nemes erények mellett. 
Filozófiai műveivel Seneca segítséget akart nyújtani másoknak - és önmagának is -, hogy bölcsekké, ezáltal boldogokká válhassanak. Ezt a célt szolgálta jellegzetes, a klasszikus cicerói stílustól jelentősen eltérő, retorikai eszközöket, metaforákat, ellentétekre kihegyezett, rövid mondatokat sűrűn alkalmazó, az értelem mellett az érzelmekre is erőteljesen ható írásmódja.

Szerzőségét sokan elvitatják Lukianosztól. Nyilvánvalóan Hérodotoszt utánozza, erre vall az ión dialektus fordulatainak - a fordításban persze nem érzékeltethető - használata, méginkább a mitikus és novellisztikus történetek egymásba fűzése és a mű stílusa.

Akárki volt is a szerző, jól ismerte a szíriai vallási hagyományokat és kultikus szokásokat. A hierapolisi Atargatis-kultusz leírása miatt vallástörténetileg fontos ez a mű.