A Phaidrosz Platón dialogikus formában megírt retorikával foglalkozó műve. Szereplői Szókratész és Phaidrosz.
Phaidrosz találkozik Szókratésszel, s felolvassa neki Lüsziasz beszédét. E beszéd egy szépfiú megkísértését írja le, a beszélgető felek a továbbiakban a beszédről s a retorikai helyességről tárgyalnak. Lüsziasz beszédének lényege ugyanis, hogy „inkább kell odaadónak lenni azzal, aki nem szeret, mint a szeretővel”. Szókratész és Phaidrosz is mondanak egy-egy beszédet, majd Szókratész mond még egyet, nem elégszik meg a saját beszédével. E beszédekben felmerülő fontos kérdések: Milyen a jó szónok? Hol az ember határa? Valóban igaz-e a mitológia? (Ez a kérdés csak közvetve.) Mi a barátság?

A Nyomszimatolók - az Apollón elveszett teheneinek nyomát szimatoló szatírok története - Sophoklés egyetlen ránk maradt szatírdrámája. Ezt a művet, a többi ismert Sophoklés-drámától eltérően, nem középkori kódexek hagyományozták ránk: 1912-ig csupán néhány utalásból ismertük. A. S. Hunt ebben az esztendőben publikálta az egyiptomi homokban több, mint másfél ezer évig rejtőző ún. Oxyrynchosi papiruszok kilencedik kötetét, benne a Nyomszimatolókat, illetve az eredeti darabnak többé-kevésbé töredékes első felét. A töredékes soroknak és félsoroknak kiegészítésével a következők folyamán egész sor filológus foglalkozott. Mi a fordításnál P. Masqueray: Sophocle. Tôme II. (Paris, Association Guillaume Budé, 1924.) szövegét vettük alapul, s csak néhány esetben használtuk fel más kiadások variánsait. Elvünk az volt, hogy a fordítás lehetőleg hű, ugyanakkor könnyen olvasható, élvezhető legyen. Ezért az olyan töredékes sorok esetében, ahol a meglevő szavak, mondatcsonkok cövekjeire rá lehetett építeni az összefüggésből adódó mondatot, a szöveget fantázia alapján kiegészítettük, ahol ez nem volt lehetséges, a kihagyott sorok helyét pontozással jelöltük. Ugyancsak pontozás jelzi a papiruszon is teljes egészében hiányzó sorok helyét.  

A törvényalkotók közül egyesek kendőzetlenül és leplezetlenül írták elő törvényként azt, amit igazságosnak tekintettek, mások pedig gondolataikat gazdagon feldíszítve, az igazságot mitikus koholmányokba öltöztetve kápráztatták el a tömeget. 2. Mózes mind e kétféle törvényalkotást elvetette - az egyiket figyelmetlennek, hanyagnak és a filozófiához méltatlannak tartotta, a másikat pedig hazugnak, mely teli hamis szemfényvesztéssel -, amikor a törvényeknek a legszebb és legszentebb kezdetét úgy alkotta meg, hogy nem rögtön azzal kezdi, mit kell tenni, s ellenkezőleg, mit nem. Szükségesnek látszott ugyanis, hogy úgy alakítsa a későbbi törvények hatálya alatt élők gondolkodásmódját, hogy közben nem folyamodik mítosz-költéshez, és nem helyesli azt sem, amit mások állítottak össze. 3. Ahogy mondottam, ez a kezdet a legcsodálatosabb, hiszen tartalmazza a világteremtést, s így a világ összhangban van a törvénnyel, a törvény pedig a világgal, a törvénytisztelő ember egyúttal világpolgár, hisz tetteit a természet akarata szerint irányítja, amely természet az egész világot kormányozza.
4. A világteremtéssel kapcsolatos gondolatok szépségét azonban egyetlen költő, egyetlen prózaíró sem képes méltóképpen dicsőíteni, hisz ezek felülmúlják a beszédet és a hallást, fönségesebb és szentebb létezők annál, semhogy valamely halandó érzékszerveivel kapcsolatba kerülhessen velük.

E szatírájában Lukianosz összefoglalja a történetírókkal szemben támasztott elvárásait, és egyben kigúnyolja a sok önjelölt történészt.
Lüszimakhosz uralkodásának idején járvány tört ki Abdérában, a lakosok tragédia-színésznek hitték magukat. Az abdérai nyavalya sok művelt főt megtámadott Lukianosz idején is: nem tragédiát szavalnak, hanem mindenki történetírónak csapott fel. Lukianosz emiatt két jó tanácsot fejt ki bővebben azok számára, akik nem akarnak úgy tűnni, hogy e kór hatására írják történelmi műveiket.
1. Mit ne tegyen a történetíró?
A történetírásnak egyetlen feladata és célja a tanulság; ezt pedig csupán az igazság biztosítja. Persze annál jobb, ha a szórakoztatás is vele jár, de a szórakoztatás nem mehet a tanulság rovására. A történelmi mű nem bírja el még a véletlen tévedést sem, akármilyen kicsi is. Óriási hiba, ha a történetírást nem tudjuk megkülönböztetni a költészettől, s belevisszük amannak kellékeit: a kitalált mesét, a magasztalást és az ezzel járó túlzásokat.
A történetíró a jövőre tekintsen. Akik napi érdekeiket, saját hasznukat és előnyüket hajhásszák, és a történetírás réven remélik elérni, azok megvetésre méltók: hiszen a kortársak szemében leplezetlen és ügyetlen talpnyalók; az utókor szemében pedig túlzásaikkal egész munkálkodásukat gyanússá teszik...

 

A II. századi, szír Iamblikhosz Babülóniai történetek című regényét csak bizánci kivonatból ismerjük. A Mezopotámiában játszódó cselekmény zömét kísértetek és ördögök, gyilkosságok és féltékenység szülte bosszúk alkotják. A szerkezet meglehetősen laza, sok az önálló novellaként ható kitérő, de a mellékszereplők sorsát végül is ügyes kézzel fűzi a szerző a történet gerincéhez.

Mostoha utóélet jutott a diktátor fontos utolsó háborúi leírásának, amelyek alexandriai, afrikai és hispániai háború néven maradtak ránk az ún. Corpus Caesarianum c. gyűjteményben. Ezek szerzője nem Caesar volt, az írók kiléte ismeretlen, esetleg a Bellum Alexandrium c. munka az, amelynek feltételezett szerzőjét meg tudjuk nevezni: ez Aulus Hirtius lehetett, aki a Bellum Gallicum c. commentarius utolsó, nyolcadik könyvét befejezte.
A szerzők írói kvalitásai, történelemábrázolásuk, eseményleírásuk nem mérhető Caesaréhoz, azonban adatközlésük hézagpótló jelentőségű egykorú forrásmunka. Fogalmazásuk sem olyan kristálytiszta latin, mint a diktátoré. Ezek a nyelvi egyenetlenségek, a szöveg hiányos volta nem kis nehézség elé állította a fordítót: aligha véletlen, hogy a három munka lefordítására eddig nem akadt vállalkozó. Hoffmann Zsuzsanna sikeresen oldotta meg ezt a feladatot, és egy tartalmában korrekt és nyelvi megfogalmazásában is jól olvasható kötetet készített.

„A vagyon nem boldogít" - ezt a vándorprédikátorok beszédeiben agyonkoptatott gondolatot a püthagoreus lélekvándorlástan paródiájával szürreális fordulatokkal bizonyítja be kakasa Mükillosz vargának. Lukianosz írói bravúrja az, hogy végig kétségben hagyja olvasóját afelől, nem a varga álmának folytatása-e az egész dialógus.

Lucius Annaeus Seneca Hispaniaban (Corduba) született Krisztus előtt 4-ben, lovagrendi családban. Apja ismert szónok és történész volt, fiát Rómában neveltette. Seneca Caligula császár uralkodása alatt vált híressé a szenátusban elmondott beszéde következtében, mellyel a császárt is magára haragította. Kiváló szónoklatát követően csak a beteges küllemének, illetve várható közeli halálának köszönhette, hogy elkerülte a szintén szónoki babérokra vágyó Caligula halálos ítéletét. A De ira c. mű egy minden korban aktuális kérdést vizsgál. Az 52-ben keletkezett írásban a racionális ítélkezés, a haragtól független cselekvés, a megfontolt büntetés problematikája foglalkoztatja. A művön felfedezhető a korábban élt sztoikus bölcsek, Poszeidóniosz és Szótión hatása. A haragról adott meghatározásai a modern ember számára is adnak tanácsokat. Közel két évezred elteltével is elgondolkodásra késztetik az olvasót. Seneca ellentmondásos egyénisége magán viselte korának zavaros politikai, emberi viszonyait. A gátlástalanság, a fékezhetetlen hatalomvágy jellemezte az akkori római társadalmat, s bár a valóságban sokan részt vettek e küzdelemben, mégis voltak, akik felismerték az egész értelmetlenségét. Seneca nem tudta kivonni magát a politikai küzdelmekbő, s így a véres és erkölcsileg elítélhető cselekedetekből sem. Agrippina meggyilkolását például ő igazolta a szenátus előtt. At emberi személyiség megmentésére e korban csak a bölcs életmódja kínálkozott, s nem volt véletlen, hogy a sztoikus filozófia etikai vonulata vált meghatározóvá a császárság évszázadaiban.

Kerényi Károly előszavával megjelent "eredeti" kiadás. Az athéni Stoa, a Csarnok bölcsei Hérakleitos követőinek tartották magukat abban, hogy a Mindenség tüzes Szellemét tudták önlelkük magvául. Ezek a lelkek nem éreztek magukban többé visszaemlékezést a mindeneknek alakot és ezzel létet adó Ősképekre, mint Platón. Nem hordták magukban e visszaemlékezés helyén azt a készséget sem, hogy legalább a Természet és az emberi létformák végtelen változataiban felismerjék az Ősképek kibontakozását, mint Aristotelés. Nem belülről, mintegy ős emlékezésből, bontakozó s nem is a világra kinyílt lelkek, hanem elvirágzottak, leszáradók, magbamenők. Tiszta, tüzes magba. A mag örvénye bennük: a Világ tűz-múltja, amelyből minden jött s amelybe minden visszatér...
 

A Polybiushoz intézett vigasztalás egészen czélja a vigasztalás,... Ezt is száműzetésében, még pedig annak harmadik évében írta, de már testben, lélekben meggyengűlve, mint a mű tartalma mutatja s mint annak végén az író maga igazolja. - A mű eleje, bevezető része, nem maradt reánk. Egyik fejezet töredékével kezdődik s bár érezhető rajta e miatt némi csonkaság, nincs azért ez által lényegesen csökkentve s megzavarva az egésznek értéke s hatása. - Polybius egyike volt Rómában a leghatalmasabb embereknek. Claudius udvaronczai közé tartozott, mint annak felszabadítottja. Nevét sok oldalú tanulmányaitól kapta. A görög és latin miveltségben tökéletes jártassággal birt. - Elvesztvén testvérét, a számkivetésben sinlődő Seneca megragadta az alkalmat a hatalmas ember vigasztalására, vagy inkább arra, hogy egyuttal Cæsart idétlen hizelgésekkel halmozza s ez által saját sorsa iránt könyörületre indítsa. De az óhajtott hatást sem Cæsarnál, sem Polybiusnál el nem érte, a ki valószínűleg közönyösen fogadta a reá is bőven halmozott s meg nem érdemelt dicséreteket s nem törődve azzal, hogy dicsőitője Rómától távol keseregve tölti napjait. - A mű, bár tagadhatatlanul sok és tulzott hizelgés szól belőle, még sem méltó arra a kicsinylésre, sőt gyalázásra, mellyel e miatt némelyek illették. Számos fényoldal mérsékli abban az árnyékokat.