Plutarkhosz filozófiai ismeretei az athéni tanulóévek után is tovább mélyültek. Khairóneiába visszatérve közhivatalokat vállalt, közben sokat utazott; itáliai és egyiptomi utazásai különösen fontosak. Művei döntő többségét fiatalkora elmúltával írta. Idős korában, 120 után halt meg. 
Plutarkhosz mind a ... lefordított művében gazdag hagyományt folytat. Az erény természetéről számos hellenisztikus munka született, sőt ilyen című írásoknak a szókratikus hagyományban is vannak nyomai.
A lélek derűjét illeti, már feltehetően antik források szerint - Démokritosz is írt egy értekezést περἱ εῡϑυμίης címmel. Nem valószínű azonban, hogy ez közvetlenül hatott Plutarkhoszra. Az ő egyik legfontosabb forrása Panaitiosz, a középső sztoa egyik meghatározó filozófusa (i. e. 185/180-110/109), akinek idevágó nézeteit Ciceró-tól ismerjük, a másik pedig Seneca De tranquillitate animi című munkája.  Kimutatható az is, hogy - talán Panaitioszon keresztül - epikureus hatások is érték. Bármennyire is támaszkodjon azonban ezekre a sztoikus és epikureus forrásokra, az általuk megismert elméleteken és példákon túl Plutarkhosznak önálló mondanivalója van a témáról. ... Plutarkhosz e helyütt arra keresi a választ, hogy mi az érzelmek helye az emberi lélekben és hogyan kell velük együtt élni.

A „Szamia" (Szamoszi nő) új megvilágításba helyezi az apa-fiú kapcsolatot: a fiú elnézi apjának, hogy az hetérát tart, az atya pedig bölcs rezignációval egyengeti fia boldogságát. Számos római átdolgozása ismert.
A római átdolgozások sok tekintetben híven követték Menandrosz eredeti darabjait, számolnunk kell azonban más darabokból átemelt részekkel, illetve a részletek eltérő kidolgozásával is

A bögre című komédia töredékes formában maradt ránk, a magyar színpadok számára Plautus legkiválóbb fordítója, Devecseri Gábor egészítette ki a szerző felismerhető szándékai szerint, s az eredeti versmértékben. S bár a darabot - éppen befejezetlensége miatt - világszerte jóval ritkábban viszik színre, mint legnépszerűbb társát, A hetvenkedő katonát, irodalomtörténeti híre és értéke nem csekélyebb annál. A bögre indítja útjára ugyanis a vígjátékírás egyik legkedveltebb vándortémáját, a pórul járt zsugori történetét, így számos későbbi komédia - például Moliere A fösvénye - ősmintájának tekinthető. Plautus mesterien rajzolja meg benne, hogy a váratlanul egy bögrényi aranypénzt találó szegény ember, az öreg Euclio személyiségét hogyan torzítja el a hirtelen jött gazdagság, hogyan fordítja őt szembe környezetével, s miképpen teszi egyetlen lánya s a szomszéd fiatalember egybekelésének legfőbb akadályává. De szerencsére minden komédiában felbukkan egy furfangos szolga, aki a legkilátástalanabb helyzeteket is képes némi leleménnyel megoldani... 

A  címszereplő   Timón   történeti   személy:   Athénban   élt, a peloponnészoszi háború idején. Embertársaiból kiábrándulva, a városon kívül egy lakatlan szirten épített magának egy tornyot, és abban élt teljes magányban. - Lukianosz Timónja akünikosz filozófusok embertől elfordulásának (apanthrópidjának) is megtestesítője. A zárórész, az újra meggazdagodott Timón bosszúállása azokon, akik szegénységében hitványul bántak vele, gazdagságában pedig talpnyalói, alighanem egy róla szóló komédia utolsó jelenetének mintájára készült.

A Kr. u. 2. században élt görög nyelvű római történetíró, Appianos művének pontosan a fele jelent meg eddig magyarul 1967-ben, Hahn István kiváló fordításában, mindössze 800 példányban. A megjelent fejezetek a római köztársaság polgárháborúit ábrázolták   Tiberius Gracchus reformjától   Oktavianus és Antonius összecsapásáig. A mostani kiadás Appianos munkájának valamennyi fennmaradt fejezetét és töredékét tartalmazza a királyság korától Itália meghódításán keresztül a hispániai és a pun háborúkig... 

Ammianus Marcellinus (Antiochia, 330 körül – Róma, 395 körül), római író és hadvezér, jómódú görög család sarja volt. 380 körül Rómába költözött, ahol szoros érintkezésbe került az ottani pogány arisztokráciával, elsősorban Symmachusszal. Itt írta meg nagy történeti művét, melynek a „Res gestae” (Események) címet adta, s amelynek egyes részeit nyilvánosan is előadta. 
A műben 31 részben tárgyalta a Római Birodalom történetét Nervától (96-tól) I. Valentinianus és Valens haláláig. (375 illetve 378). Művéből csak a 14–31. rész maradt fenn, ezek a 353–378 közti időszakot dolgozzák fel. Eszerint a mű időbeosztása meglehetősen egyenetlen volt: az elveszett részben mintegy 250 év sokkal rövidebb terjedelmet kapott, mint a szerző saját kora. A műnek eredetileg Julianus Apostata halálával, a 363. évvel kellett volna végződnie, a 25. résszel. Feltehetőleg az ebben a formában 391-ben kiadott mű sikere buzdította arra, hogy kibővítse munkáját... 
 

Historiae - Korunk története - töredékesen maradt ránk. 14 könyvből áll. Az 1. könyv Galba uralomra jutásával kezdődik. 69-től, a polgárháborúktól kezdve írja meg Róma történetét Domitianus haláláig, 96-ig. Tacitus a műben az annálosta módszer szerint halad előre az események elmondásában. Forrásként felhasználhatta Fabius Rusticus, az id. és az ifj. Plinius munkáit. 
A Flavius-kori történetírókat több helyen említi, és mélyen elítéli, mert szerinte hízelgésből meghamísították a történelmet. Ő maga hivatalos dokumentumokhoz, a szenátus aktáihoz is hozzáférhetett, hiszen maga is tekintélyes szenátor volt. A 69 és a 70. év eseményeinek a feldolgozására műve terjedelmének több, mint az egyharmadát fordította. E terjedelmi arány csak azzal magyarázható, hogy e két év alatt sok olyan esemény történt, amelyet a történetíró fontosnak tartott Róma későbbi története szempontjából, továbbá a Flavius-uralkodóház megítélése szempontjából is döntő jelentőségű ez a két év... 
 

A sorozat párbeszédei egykor élt emberi nagyságokat, mitikus hősöket és kitalált vagy típusfigurákat léptetnek fel ebben az ókori haláltáncban, hogy bemutassák, mennyire hiú és hazug a legtöbb emberi törekvés, különösen a Lukianosz eszményeit képviselő künikosz filozófus, Diogenész és Menipposz nézeteivel szembesítve.

A Seneca Kiadó ez év elején karcsú kis kötettel tisztelgett névadója előtt. A kötet karcsú, ám zord moralizáláshoz nem szokott korunk gyanútlan olvasójának nem kínál könnyed szórakozást. Még a Mester írásait ismerő és tisztelő hívét - e sorok íróját - is meglepte az az indulat, mellyel a szerző kortársai életvezetését ostorozza. Ilyen szenvedélyes, dühös kritika nem illik egy sztoikushoz! - sommáztam az első olvasás után berzenkedő rossz érzéseimet, s mivel gyanakodtam, hogy talán nem is Senecában, hanem bennem van a hiba, újra és újra elővettem a kötetet. Nem, nem az a baj vele, hogy szenvedélyes és indulatos, s a mi sztoicizmusra faragott filozófiai dobozunkba nem fér bele. Seneca sztoicizmusa nem vegytiszta, ő Seneca, s nem egy filozófiatörténeti képlet. A baj nem is vele van. A baj velem, velünk van. Seneca dühös indulattal a kortársait ostorozza, s rajtunk csattan az ostor hegye. Ezt érzi zavartan az olvasó, s ez ellen berzenkedik.
Mert hát mitől is rövid a Mester szerint az élet? Természetesen nem az évek számától, mint ahogy nem is attól hosszú. Csak a tartalom számít, az élet minősége, mondhatnánk divatos kifejezéssel. „Azoknak a legrövidebb és legzaklatottabb az életük, akik a múltról megfeledkeznek, a jelennel nem törődnek, a jövőtől félnek, s midőn eljutnak végórájukhoz, akkor későn fogják fel a nyomorultak, hogy oly sokáig voltak elfoglaltak, s eközben nem csináltak semmit.”  
Az időemésztő elfoglaltságok morzsolják szét és zsugorítják össze az életet, függetlenül az eltelő évek számától. Elfoglaltságok, mondja Seneca végtelen undorral, s mikor felemlegeti őket 2000 év előtti kortársainak, mi is belepirulunk. Mintha rólunk szólna! Íme „elfoglaltságaink” egy csokra Seneca által gyűjtve: - kielégíthetetlen kapzsiság, - mások ítéletétől függő becsvágy, - adás-vevés, - nyereség reménye, - katonáskodás, - hajbókolás, - más sorsára irigykedés, - állhatatlanság, - magával nem békülő nyugtalanság, - tehetség naponkénti fitogtatása, - ítélkezés, - oktalan örvendezés, - negédes fecsegés, - érzéki vágyaknak élés, - haszontalan tanulmányok folytatása, stb., stb. Csupa a világra, a pillanatra, a mulandóra irányuló lázas tevékenység, csupa szétszórás, szétszóródás, mindig úton levés a megérkezés leghalványabb reménye nélkül. ,...hiszen valahányszor nincs tennivalójuk és nyugton hagyják őket, idegesek, nem tudják, hogyan osszák be vagy csapják agyon szabad idejüket.”  Kísértetiesen rólunk szól a mese!
Hogyan él tehát az, akinek rövid az élete? ,...sietteti életét, fáradozik, sóvárogva a jövőre, utálva jelenlegi körülményeit.” Így rohanjuk végig az életet, „úgy éltek, - mondja Seneca - mintha örökké élnétek”, és észrevételen, készületlen befutunk a halálba. Ez az abszolút bukás, bármennyi idő lett volna, nem tanulunk meg sem élni, sem meghalni. ,,...élni egy egész életen át kell tanulni, és amin talán még inkább meg fogsz lepődni: egész életünkön át tanulnunk kell meghalni.”  
Önmagunkat ismerve, értve és uralva élni saját életet és halni saját halált - ez a hosszú élet titka. S ennek elérésére már hamisítatlan sztoikus terápiát javasol Mesterünk: „Vonulj vissza!”  S ez nem csupán a mindennapi tülekedésből való kilépést jelenti, hanem visszavonulást a szellem egyetemes, időtlenül örök és tökéletes régióiba, elsősorban a görög bölcselők műveinek tanulmányozása segítségével. „Ebben az életformában a hasznos tudományok sokasága, az erények szeretete és gyakorlása, a vágyakról való megfeledkezés, az élet és a halál ismerete, mélységesen nyugodt életkörülmények várnak rád.”  
Íme a titok! A Seneca által kínált út nem könnyű, sőt, talán járhatatlan. De a könyv elolvasása után saját utunk járhatóbbnak tűnik. A filozófus tanított egy kicsit élni és meghalni. (Pellei Ilona)

"...Ha mindegyiket számba akarnám venni, egyetlen államot sem találnék, amely megtűrné a bölcset, vagy amelyet megtűrne a bölcs. Ha nem találjuk azt az államot, amelyet megálmodtunk magunknak, akkor nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek vissza kell húzódnia, mert az egyetlen dolog, amelyet a visszavonultság elébe lehetne helyezni, nincsen sehol sem. 4. Ha valaki azt állítja, hogy hajózni a legjobb, utána hozzáteszi majd, hogy nem kell olyan tengeren hajózni, amelyen gyakran történik hajótörés, s ahol gyakori a váratlan vihar, amely az ellenkező irányba ragadja a kormányost. Azt hiszem, arra int, hogy ne hajózzam ott, noha a hajózást dicsérte... "