A mű címadója történeti  személy,   150-170 k. működhetett. Az általa alapított kultusznak feliratokon, pénzeken és egyéb ábrázolásokon is fennmaradt az emléke. Lukianosz művét nem sokkal abónoteikhoszi látogatása (165 k.) után írhatta, de nyilván a szereplő személyekre való tekintettel csak élete legvégén, 180 után adta ki. Az életét fenyegető álpróféta elleni személyes harag a főmotívum, de a divatos csodatörténetek ezúttal kevéssé ironikus paródiája is szeme előtt volt, csakúgy, mint a római birodalmat elárasztó babonás hiedelmek szemfényvesztő terjesztőinek leleplezése és az epikureizmus mindezzel szembeszálló felvilágosultságának dicsérete.

Egy furfangos szolga a legváratlanabb pillanatokban és a legügyesebb cselekkel tesz keresztbe gazdájának, a hetvenkedő és gőgös katonának. Ám nemcsak a saját érdekében taktikázik: meg kell mentenie egy fiatal pár szerelmét. Ezzel egy olyan játékos sokszög alakul ki, és olyan kalandok kezdődnek, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és fogjuk a hasunkat. Egy biztos, a szolgának gyorsan kell cselekednie, mert az idő rohamosan fogy, és a katona egyre elviselhetetlenebb.
A római komédia nagymesterének, Plautusnak a művei már születésük idején is különlegesnek számítottak metsző humorukkal, kalandos, csattanós szerkesztésükkel, remek párbeszédeikkel, korukat megelőző, szinte modern szemléletükkel és kegyetlenül pontos emberábrázolásukkal. Plautus páratlan nyelvmester is volt, szinte tobzódik a nyelvi játékokban, tréfás fordulatokban.

Szókratész (Kr.e.470-Kr.e.399) a görög filozófia nagy korszakának vezéralakja. Elsősorban a megismerés lehetőségét és feltételeit vizsgálta. Ismerőst, ismeretlent megszólított és mintha maga kérne felvilágosítást, sajátos módon kérdezve igyekezett a dolgok mélyére hatolni. A kérdések és válaszok során fokozatosan derült fény a valamit tudni vélő megkérdezett tudatlanságára, miközben Szókratész magáról azt állította: nem tud semmit, kivéve azt az egyet, hogy semmit sem tud. A politikától távol tartotta magát, az ifjak s polgártársai erkölcsi nemesítésének szentelte életét. Egy emberöltőn át tanította az athéniakat, amikor Kr.e. 399-ben bevádolták a város elöljáróinál az ifjúság megrontásáért és istentagadásért, fejére halálbüntetést kérve. Miért ítélte halálra a világ egyik legjobban működő demokráciája a világ egyik legtisztábban gondolkodó elméjét? – A kérdés máig megválaszolatlan. Maga Szókratész soha nem írt semmit, gondolatait tanítványai örökítették meg, köztük a legkiválóbb, Platón (Kr.e.427-347). Haumann Péter előadását évtizedekig élvezhettük tekintetünket a színpadra szegezve –, most az olvasósarokban kényelmesen hátradőlve tehetjük ugyanezt...
 

De bello Gallico (A gall háború) című emlékiratában évek szerinti rendben eleveníti fel az eseményeket. Meggyőző és megnyerő pontossággal írja le az egyes térségek földrajzi képét, harcmodorát, szokásait, vallási hagyományait. Takarékoskodik a szóval. Hátrapillantó vagy kiegészítő epizódokat csak akkor iktat az események elbeszélésébe, ha tetteinek indoklása az összefüggések megvilágítását követeli. Tárgyias szabatossággal követi nyomon a hadműveletek, tárgyalások, belső problémák alakulását. Szervezői és stratégai jelentőségét igyekszik hivalkodás nélkül, de mint a leghivatottabb vezér célratörő és célravezető eljárását bemutatni. Álszerénykedésre csakugyan nem volt oka, hiszen katonai és diplomáciai sikerei – az ellenség erőinek felmorzsolása és megosztása, az elpártoló szövetségesek szigorú megbüntetése, töméntelen rabszolga és zsákmány szerzése, új erődrendszerek és utak építése, hatalmas északi térségek hadászati és kereskedelmi meghódítása s biztosítása – a római állam érdekeit szolgálták. Arról persze hallgat, hogy eközben mérhetetlen vagyont szerzett önmaga is, vagy hogy a hadsereget – melynek katonái nemcsak a sikerekben, hanem a zsákmány szétosztásában s a jutalmazásokban is érdemük szerint részesültek – fokozatosan magánhadsereggé szervezte át. Azt is szemére vetették ellenfelei, hogy északi hadjárataiban nemegyszer hágta át a megállapodások, szerződések és az íratlan jog normáit; ő maga vagy mellőz egy-egy kényelmetlen mozzanatot, vagy éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy sehol sem sértette meg a nemzetközi jogot...

Aulus Hirtius kiegészítése tárgyilag s időrendileg is kapcsolatot teremt Caesarnak De bello civili (A polgárháborúról) írt feljegyzéseihez... 
 

Az istenek 26, illetve a tengeri istenek 14 párbeszéde mind olyan mítoszt jelenít meg, melyeket jól ismerünk Homérosz, Hésziodosz vagy más görög költők műveiből. Lukianosz korai művei. Az Istenek párbeszédei arisztophanészi szellemben készült mítosztravesztiák, áthangolva az író korára. A Tengeri istenek párbeszédei inkább írói ujjgyakorlatok közismert, mitológiai témákkal.

Egy zsémbes embernek csak egy leánya volt, az asszonynak volt már előbb is egy fia, s elhagyta zsémbes férjét; ez magában élt. A lányt szerette Sóstratos, s a zord apa elűzte őt, mikor leánykérőbe jött; a lány bátyját megnyerte bár, ez nem tudott semmit se tenni, ám mikor Knémón esett a kútba, Sóstratos segít kimenteni. Ekkor kibékül asszonyával és a lányt törvényesen szerelmeséhez adja már, ennek húgát meg Gorgiashoz, mostoha fiához, és megenyhül már iránta is.
A költő ezt a darabot a Lénaia ünnepén mutatta be, Démogenés archónsága alatt, és győzött. A főszerepet a skarphéi Aristodémos játszotta. 

"Akármeddig vádolhatjuk a végzetet, megváltoztatni nincs erőnk: fölmered előttünk keményen és könyörtelen; sem átokkal, sem zokogással meg nem indítja őt senki sem; nem irgalmaz, semmit nem bocsát meg soha senkinek. Szüntessük hát haszontalan könnyeinket; mert ez a fájdalom minket is előbb a sírba visz, mint hogy a holtakat visszahozná közénk: mivel pedig csupán meggyötör, de semmiképp meg nem enyhít, mindjárt a kezdet kezdetén szakítanunk kell vele, s el kell zárni lelkünket az üres vigasztaló szólamok, a nekikeseredett tomboló gyász elől. Mert ha a józan meggondolás nem apasztja el könnyeink árját, a végzet ugyan soha nem apasztja el."
"A tudományokhoz térj vissza hát; azok menedéket adnak neked. Bennük találsz vigasztalást, bennük találsz kedvet-derűt, s ha lelkedben jó szándékkal megtelepszenek, soha többet a fájdalom, soha többet az izgalom, soha többet a hiábavaló szenvedés fölösleges gyötrelme oda utat nem talál: egyiknek sem tárul ki immár szíved, hiszen minden egyéb gyengeség előtt jó ideje bezárta már ajtaját. A tudomány a legbiztosabb védelem, csak ez ragadhat ki téged a vakszerencse karmaiból.”

Az athéni Erkhia démoszból származó Xenophón, Grüllosz fia tiszteletre méltó és jóvágású férfi volt. Egy alkalommal összetalálkozott Szókratésszal. Mesélték, hogy a bölcs elzárta botjával a szűk utcácskát, és megállította Xenophónt. Megkérdezte tőle, hol árulnak különféle élelmiszereket. Meghallva a választ, újabb kérdésekkel állt elő: Hol nevelik a szép és kiváló férfiakat? Látva Xenophón habozását, felszólította: Kövess hát, és tanuld meg! Attól kezdve Xenophón Szókratész tanítványa volt.” 
Az ókori anekdotában szereplő Szókratészről mindenki tudja, ki volt: athéni filozófus az i. e. V. század végén, azon kevesek egyike, akik halálukkal hitelesítették tanításaikat. A kevésbé közismert tanítvány: a sokoldalú író, az Anabázis, a Kürosz neveltetése szerzője, hadvezér, gazdálkodó, történész – és szívében mindhalálig hűséges társa a filozófia mártírjának, Szókratésznak. Sókratés emlékének adózik Sókratés védőbeszéde (Apológia) című munkájában is.

A hűtlen követség  politikai perbeszédek. Igaz, hogy az i. e. 4. században Athénban hangzottak el, de mégiscsak közönséges törvényszéki procedúra alkalmával. Joggal kérdezheti az irodalomkedvelő olvasó, hogy mi köze a perbeszédnek az irodalomhoz. Az ókori Görögországban, a demokrácia századaiban nagyon is sok köze volt. A szónok nemcsak az ítélkező bírákat akarta maga felé hajlítani, hanem a hatalmas sokadalmat is, amely egy-egy érdekesebb, közérdekű esetre összegyűlt. Megpróbálta hallgatóinak politikai meggyőződését, erkölcsi állásfoglalását formálni, de egy füst alatt szórakozási igényét is kielégíteni tökéletesen megszerkesztett gondolatsoraival, pergő ritmusú mondataival, káprázatos szóvarázsával. Démoszthenésznek nem volt nehéz dolga, hogy lekösse a hallgatóság figyelmét, hiszen az akkori görög világ alapproblémájával, a görög szabadságot veszélyeztető makedón terjeszkedéssel kapcsolatos ügyben beszélt. Az athéniak pedig elgondolkodhattak, melyik lehetséges úton járjanak. Fogadják önként és szívesen a nagyhatalom támogatását, mert úgyis az a történelem szükségszerűsége, hogy a kis országok nem létezhetnek többé önállóan? Vagy ragaszkodjanak az ember legszebb jogához, a szabadsághoz, és haljanak meg mind egy szálig a szörnyű túlerővel vívott reménytelen küzdelemben? A drámai dilemmát - mindkét beszéd legfontosabb tanulságát - Gyomlay Gyula múlt század végén készült fordítása eleven feszültséggel, archaikus bájjal szólaltatja meg. 

Az ókorban senki nem vonta kétségbe e kis mű hitelességét, a közfelfogás a művet ma is hitelesnek, Platóntól valónak tartja.
A párbeszédnek két résztvevője van. Az egyik Platónnak egész életét meghatározóan befolyásoló tanítója, legtöbb művének főszereplője, Szókratész, ez a különös, elveihez szilárdan ragaszkodó, az embereket furcsa kérdéseivel nyugtalanító, zavarba ejtő, az általánosan elfogadott vélemények igaz voltáról elgondolkodtatni akaró ember, foglalkozására nézve kőfaragó, a másik a kis-ázsiai Epheszoszból való Ión, a meglehetősen hiú és beképzelt, nem is túlságosan okos, de alapjában nem rossz szándékú rhapszódosz...
Platón célja azonban Szókratész olykor már bosszantó, akadékoskodó vagy a mai olvasó számára egyenesen butának tűnő kérdéseivel nem az volt, hogy a költészetnek minden áron valami misztikus vagy irracionális magyarázatát adja, hanem, hogy szétválassza a költészetet és a tudományt, és ezzel megmutassa a költészet sajátos voltát. Szétválassza, szemben a kor - egyebek közt Arisztophanész Békák című vígjátékában is megszólaló - közfelfogásával, mely a kettőt összemosta, hiszen az allegorikus magyarázatoknak is éppen az volt a célja, hogy a Homérosztól mondottakat és a kor más elemekre épülő, tudományos világképét összhangba hozzák, és így a „Homérosz minden tudás tárháza" nézet fenntartható legyen. Platón éppen azt akarta világossá tenni, hogy a költészet lényegénél fogva más, mint a tudomány, s így a valóságról való ismereteket nem a költőnél kell keresni, hanem a tudósnál, a filozófusnál ...
Platón ebben a sokaktól sokáig kedves, de jelentéktelen alkotásnak tartott műben, mely, úgy látszott, csak arról szól, miképpen szorít sarokba egy nagyképű, üresfejű rhapszódoszt Szókratész, s melynek egésze csupán ironikus, néhány olyan kérdést vet fel, melyre Arisztotelész óta sokféle felelet született ugyan, de végleges és teljes megoldás egy sem - az alkotáslélektan kérdését: hogyan születik a jó mű? És az irodalomértelmezés kérdését: léteznek-e, létezhetnek-e olyan elvek, olyan tekhné, amelynek alapján pontosan és tárgyszerűen megállapítható, hogy egy mű jó-e? Vagy az értelmezés maga is művészet? Felvethető-e és ha igen, mennyiben, a költői mű igazságának kérdése? Kifejezhet-e valami általánosat az egyéni sorsokról szóló műalkotás és mennyiben?
Ión, a rhapszódosz és Homérosz-magyarázó, Homérosz isteni dicsérője, aki Homérosztól függ, azért figyelemreméltó, mert befogadó és közlő egy személyben ...