Az Államéletrajzok című gyűjtemény tartalmazza az összes fennmaradt forrást, amely a görög államok működését írja le. Nem az elméleti, netán filozófiai munkákat, mint amilyen az aristotelési Politika, vagy Platón Állama, hanem az egyes államok (Athén, Spárta, Thessalia, a boiót államszövetség stb.) történeti, politikai értékelését. Aristotelés ugyan tanítványaival együtt összeállította 158 állam leírását, a gyűjtemény azonban az athéni állam kivételével elveszett... (Németh György)

(Aristotelés): Az athéni állam (Ritoók Zsigmond)     
Hérakleidés Lembos: Kivonatai (Ritoók Zsigmond, Németh György)
Pseudo-Xenophón: Athéni állam (Ritoók Zsigmond)
Xenophón: A lakedaimóniak állama (Németh György)
Kritias: A lakedaimóniak állama (Németh György)
(Héródés Attikos): Az államról (Németh György)
A boiót államszövetség működése az oxyrhynchosi Hellénica alapján (Katona László, Németh György)
Utószó (Németh György)     
Bibliográfia     
Jegyzetek (Németh György)     
Jegyzetszótár (Németh György)

Az Eunuchus Terentiusnak negyedik, a Heautontimorumenosz után írt komédiája. Az Eunuchus (Heunucus), a ludi Megalenses keretében került színre i. e. 161-ben, hatalmas sikerrel. Fő forrása Menandrosz azonos című vígjátéka, emellett azonban — a contaminatio módszerével élve — Terentius felhasználta Menandrosz Kolax (Hízelgő) című darabját is. — Már a darab próbáján, ahol az aedilisek előtt eljátszották, előre lehetett látni a bemutató nagy sikerét. Ez a körülmény indította arra Luscius Lanuvinust, hogy mar a próbán kiabálni kezdjen lopásról — hogy tudniillik Terentius nem Menandrosztól vette darabja meséjét, hanem Ennius és Plautus után alkotta meg az  Eunuchus-t,  és  „élősdijét s katonáját innen [498] vette át". Terentius az Eunuchus Prológusában viszont váddal illeti Lusoius Lanuvinust éppen azért, mert túlságosan szolgai módon követte a görög mintákat: „jól fordított", de „silányan írt", s „a jó görögből csapnivaló latint faragott". Ami pedig a plágium, illetve az eredetiség kérdését illeti, Terentius korában még sem a költő, som a műfordító funkciója nem volt kellőképpen tisztázva.
Az Eunuchus áll legközelebb Terentius valamennyi vígjátéka közül a plautusi dramaturgiához, s kétségkívül ez is egyik oka a hatalmas sikernek. A jellemábrázolás értékei mellett ebben a darabban él legszebben a mindent megértő, minden emberihez közeljutó menandroszi humanizmusnak a szelleme. Az Eunuchus hetéra-szereplője, Thais, képes arra, hogy a legnagyobb áldozatot hozza meg; szerelmesétől is megválik néhány napra, csakhogy ezáltal Pamphila szabadságát biztosítva, ártatlanságát megoltalmazza. Thais természetes jószívűségével, emberi értékeivel nyeri meg a nézők rokonszenvét, függetlenül életmódjától és társadalmi helyzetétől

Ez a dialógus elsősorban önéletrajzi vonatkozásai miatt fontos. Ahogy az Álomban Lukianosz hivatásválasztásáról kaptunk felvilágosítást, itt az ékesszólástól a filozofikus-szatirikus párbeszéd műfajához való átpártolásáért kell Lukianosznak„bíróság" előtt felelnie. Két vádlója is van: az Ékesszólás hűtlenségét panaszolja be, a Dialógus meg azt rója fel a vádlottnak, hogy a tragikus fenség helyett, ami addig a sajátja volt, szatirikus öltözetbe bújtatta, és ezzel minden komolyságától megfosztotta. Ez utóbbi vád megfogalmazásának és Lukiaosz fölényes „győzelmének" irodalomtörténeti fontossága is van.

Héliodórosz, a szír származású görög regényíró, időszámításunk III. századában élt.
A "sorsüldözött szerelmesek", a daliás Theagenész és a kivételesen szép és erényes Kharikleia bonyolult kalandokkal át- meg átszőtt, lebilincelően izgalmas története a korabeli szerelmi regény egyik legsikerültebb és egyben legterjedelmesebb alkotása, melyet az ötletes cselekménybonyolításon kívül az ábrázolásmód és a stílus díszítettsége tesz közkedvelt olvasmánnyá az ókor végétől napjainkig. ...

Rablók között 
Menekülés. Egy egyiptomi pap Delphoiban 
Kalaszirisz isteni megbízatást kap 
Szökés Delphoiból 
Kalózok hatalmában – Egyiptom felé 
Útban Memphisz felé 
Theagenész megpróbáltatása 
Kharikleia a máglyán 
Etiópia Perzsia ellen 
Theagenész és Kharikleia révbe jut 

Ebből a kiadásból az Utószó és a jegyzetek - amelyeket Szepessy Tibor írt - kimaradtak.

Kallimakhosz, az i. e. 4-3, században élt tudós alexandriai könyvtáros, katalóguskészítő, mitográfus és grammatikus a klasszikus irodalom remekeit közvetítő és rendszerező hellenisztikus kultúrának egyik legjelentősebb és legtevékenyebb művelője volt. Népszerűségét azonban költészetének - elsősorban a homéroszi himnuszok mintájára írt hat himnuszának - köszönhette. Ezek a himnuszok nem a kultusz számára készültek, mint egykor a homérosziak, a közönség nem vallásos könyörgésekként, ünnepi cselekedetekként, hanem a költő Kallimakhosz munkáiként fogadta őket. A himnuszok mögött ma is egy embert érzünk, nem vallásos közösséget. Mégis: a himnuszok mítoszvilága volt az az élő kapocs, az az eleven hagyomány, amely az Alexandriában élő költőt szellemi szülőföldjéhez, az egyetemes görögséghez elvezette.
I.   Zeuszhoz 
II.  Apollónhoz 
III.Artemiszhez 
IV. Déloszhoz  
V.   Pallasz fürdőjéhez  
VI. Démétérhez 

Az istenek 26, illetve a tengeri istenek 14 párbeszéde mind olyan mítoszt jelenít meg, melyeket jól ismerünk Homérosz, Hésziodosz vagy más görög költők műveiből. Lukianosz korai művei. Az Istenek párbeszédei arisztophanészi szellemben készült mítosztravesztiák, áthangolva az író korára. A Tengeri istenek párbeszédei inkább írói ujjgyakorlatok közismert, mitológiai témákkal.

Róma irodalmi "ezüstkorának” egyik legnevesebb írója, az ifjabb Plinius könnyed, sokszor utánozhatatlan eleganciával, megvesztegető, már-már rafinált egyszerűséggel ír. Egy-egy jól megválasztott jelzővel, odavetett megjegyzéssel vagy képsorral megjelenít, hangulatot teremt, atmoszférát idéz fel, helyzeteket állít elénk. Erdőről ír? Csak néhány szó, és szinte fülünkbe hangzik a fák susogása. Bírói tárgyalásról? Kurta félmondattal kitér egy fiatalemberre, akinek a tolongásban elszakadt a togája, s máris magunk előtt látjuk a zsúfolásig tömött tárgyalótermet, rajtunk is átfut a hallgatóság feszült izgalma. A domitianusi terrorról? Apró jelenet, mégis hosszú elemzésekkel ér fel: ott ül számkivetésre ítélt barátjánál, a szolgák kimennek a szobából, a feleség is eltávozik, a házigazdából már kitörne a zsarnok elleni indulat, de - és ebbe majd kétezer év múltán is beleborsózik a hátunk — előbb még ösztönös, reflexszerű mozdulattal körülnéz, be van-e csukva az ajtó, nem hallgatják-e ki illetéktelen fülek ... Ezek Plinius nagy pillanatai, mikor az élet ízeit, a valóság lüktetését ilyen eleven erővel tudja közvetíteni. Ezek ütik rá leveleire itt is, ott is a művészi hitelesség pecsétjét, s bizonyára ezek pendítik meg a legtöbb rokon húrt a mai olvasó lelkében.

A Hecyra, Terentiusnak ez a második darabja i. e. 165-ben került először színre, a ludi Megalenses ünnepi játékain. Mintája a caristovi Apollodorosz ugyanilyen című darabja volt. Terentius annyira bízott a sikerben, hogy nem is írt a mű elé Prológust, hanem Plautus mintájára Prológus nélkül akarta darabját színrehozni. Azonban e mű csúfosan megbukott. A később megismételt előadáshoz készített Prológusban a költő elpanaszolja, hogy a közönség lármás távozása miatt kellett megszakítani a bemutató előadást — a cirkuszi játékok jobban érdekelték a nézőket. Egyik felfogás szerint a mű lélektani finomságai, érzelmes idillje meghaladta a közönség műveltségét: ezért bukott meg. Trencsényi-Waldapfel Imre szerint szervezett demonstrációra is gondolhatunk: a bemutató esztendejében Titus Maulius Torguatos volt az egyik consul, s ő joggal tekinthette „a Hecyra családi idilljének éppen az ő consuli évében való színrehozatalát, a gyöngéd játékot, amelyben minden családtag jó és megértő egymás iránt, vakmerő célzásnak" az ő családi hagyományaira. — Ambivius Turpio, a kiváló színész és rendező biztatására Terentius később — kedvezőbb politikai körülmények között — újból beleegyezett a Hecyra színrehozatalába; másodszor i. e. 160-ban, L. Aemilius Paulus temetésén mutatták be. A darab azonban ekkor sem tetszett — valószínűleg azért nem, mert a vele együtt bemutatott Adelphoe sokkal inkább illett a temetési játékok rendjéhez, mint a Hecyra. — Ugyanebben az évben — Terentius végzetes keleti útja előtt — harmadszor is bemutatták e darabot, valószínűleg az i. e.  160. év „római játékain", és ekkor végre sikert aratott.

... a determinizmus, azaz az okok és okozatok megfelelően elrendezett láncolata ellentmondásban van a véletlen fogalmával. Seneca, az ifjú Néró nevelője A gondviselésről szóló értekezésében foglalkozik a problémával, és azt mondja: „Még azok a jelenségek is, amelyek a legzavarosabbnak és a legszabálytalanabbnak tűnnek, azaz az eső, a felhők, a villámcsapások, nem valamiféle szeszély alapján következnek be: mindnek megvan a maga oka.” Ez a kijelentés magában hordozza a tudományos determinizmus csíráját, de egyértelmű, hogy tartalma főként ideologikus. Seneca a rend szerelmese volt, amely rendet az örökkévaló és isteni törvény írja elő. A rendetlenség és a véletlen taszította őt. 
(David Ruelle: A káosz: előreláthatatlanság és véletlen - Lettre 47. szám)

A hazugság szerelmese avagy a hitetlen című párbeszédében azt mesélteti el egy bizonyos Tükhiadésszel, hogy a szent emberek hírében álló bölcsek a legzavarosabb mesékkel traktálják egymást „személyesen tapasztalt” csodákról. A mágusok, próféták és megváltók sokasága mindig is ingerelte Lukianoszt; elszántan hadakozott a korabeli irodalomban dívó rémtörténetek és csodakoholmányok ellen. Ebben a munkájában Démokritoszra s a józan észre hivatkozva csépeli a tudatlan, hiszékeny, összevissza hazudozó, képmutató álbölcseket – anélkül azonban, hogy ő maga a tudományos világszemlélet rendszeres képviseletét bármikor is vállalta volna. A cinikus filozófiát sem tekintette egyedül üdvözítő tannak: az epikuroszi, démokritoszi, szkeptikus bölcseletből egyaránt merített egy-egy gondolatot. Saját felfogásának eklektikussága ellenére egyvalamiben mindvégig könyörtelenül következetes maradt: a vallásos vagy filozófiai köntösbe bújtatott butítás gúnyos elutasításában.
A hellénisztikus és római kor rendkívül kedvező táptalaja volt a különféle babonák, hiedelmek, továbbá a kuruzslás és mindenfajta okkultizmus elterjedése számára. Lukianosz egyfelől elbeszélő kedvét engedte szabadjára a babonás történeteknek ebben a füzérében, másfelől az iskolafilozófusok elleni iróniáját, mikor az ő szájukba adja a történeteket.