Eredeti címe: Trakhinai. Keletkezésének időpontja mindmáig vita tárgya: van, aki Szophoklész korai munkájának tartja, de van, aki szerint egészen késői mű. Cselekménye szerint Déianeira, Héraklész felesége otthon aggódva várja harcoló férjét. Szorongását fokozza, hogy egy régi jóslat szerint Héraklész sokáig és boldogan élhet, ha egy bizonyos napot szerencsésen túlél, s a darab épp ezen a napon játszódik. Héraklész, aki megölte Iólkosz királyának, Eurütosznak a fiát, és akinek emiatt büntetésből egy  esztendeig  Omphalé  kis-ázsiai királynő szolgálatában női munkát kellett végeznie, e szégyenért bosszúból feldúlja Iólkoszt. Ez azonban nem az igazi ok: a városdúlás azért történt, mert Héraklész eszeveszetten megkívánta Eurütosz leányát, Iolét, de Eurütosz megszégyenítőleg elutasította őt...

„Élt Epheszoszban egy férfi, a város előkelőinek színejavából, a neve Lükomédész volt. Ennek a Lükomédésznek szintén városabeli asszonyától, Themisztótól fia született, Habrokomész - a szépség oly csodás remeke, amilyen sem Ióniában, sem más földön nem termett még soha. Habrokomész szépsége napról napra mindegyre csak nőttön-nőtt, s a testi szépséggel együtt virultak ki benne a lelki javak is . . .
... A szüzek sorainak élén Anthia haladt, Megamédész és Euippé epheszoszi polgárok gyermeke. Anthia szépsége is csodálatos volt, szinte elhomályosította a többi szűzét. Tizennégy esztendőt számlált, termete szépségtől virult, viseletének pompája csak még fokozta báját. . . . . . Aki csak látta őket, ámultan kiáltott fel ...

A Menexenosz egy olyan beszélgetésről ad hírt, amelyet Szókratész az ifjú címszereplővel Kr. e. 386-ban, a korinthoszi háborút lezáró királybéke idején folytat. Csakhogy Szókratész 386-ban már tizenhárom éve halott. A beszélgetés során a filozófus elmond egy temetési beszédet, amelyről azt állítja, előző nap hallotta Periklész feleségétől, Aszpasziától (236 b). De tudjuk, hogy 386-ban már Aszpaszia sincs életben. Maga a temetési beszéd, amelyet Szókratész előad, igazi rétori teljesítmény, amelynek szövegében nem találkozunk nyíltan és egyértelműen parodisztikus elemekkel. (Noha a keretbeszélgetésben Szókratész a tőle megszokott iróniával nyilatkozik az ékesszólás műfajáról.)
 

Eredeti címén: Oidipusz ho en Kolónó. A darab Szophoklész utolsó műve, csak halála után vitte színre unokája, Ifjabb Szophoklész. 
Cselekménye: az öreg, vak, koldusként vándorló Oidipusz leányától, Antigonétól vezettetve Attikába, Kolónoszba érkezik. A helybeliek megtudják, ki ő valójában, és nem akarják befogadni. Miközben vitáznak, megérkezikIszméné, Oidipusz második leánya a következő hírrel: a thébaiak mindenképp haza akarják vinni Oidipuszt, mert komoly bajt hozna a városra, ha nem a közelében lenne eltemetve. Ezért hamarosan megérkezik Kreón, hogy hazavigye. Fiai a trónért való viszálykodással vannak elfoglalva. Thészeusz, az athéni király oltalmat ígér, amire hamarosan szükség is lesz, mivel Kreón, látva hogy szép szóval nem ér el eredményt, elhurcoltatja Antigonét (ahogy korábban Iszménét is), és Oidipusszal is ezt tenné, ha közbe nem lépne Thészeusz, aki az elhurcolt leányokat is visszahozatja. Ekkor érkezik meg a testvére által elűzött és városa ellen hadat gyűjtő Polüneikész, aki szintén apja segítségét kéri. Oidipusz először meg sem hallgatja őt, aztán Antigoné unszolására mégis szóba áll vele, de a beszélgetés Oidipusz átkával végződik: a két testvér egymás kezétől vesszen el. Antigoné erre Polüneikészt kéri, hogy ne induljon harcba, ne teljesedjen azt átok, de ő nem enged. Vihar tör ki, s Oidipusz tudja, hogy eljött a halál ideje. Elbúcsúzik leányaitól, legyőzhetetlenséget jósol a földnek, ahol nyugszik, majd elvonul és titokzatosan eltűnik, csak Thészeusz tudja, hogyan.

Mindenki boldogan akar élni, bátyám, Gallio , de annak belátásához, hogy mi az, ami boldoggá teszi az életet, homályos a tekintetük. Olyannyira nem könnyű elérni a boldog életet, hogy annál messzebbre kerül tőle mindenki, minél serényebben tört feléje, ha letévedt az útról. Mihelyt az út az ellenkező irányba visz, maga a gyorsaság okozza a nagyobb távolságot.
Így mindenekelőtt azt kell meghatározni, hogy mi az, ami felé törekszünk. Eztán körül kell néznünk, hogy melyik úton érhetünk el oda a leggyorsabban, s éppen az úton értjük majd meg, ha az éppen egyenes, hogy mennyi veszedelem fenyeget naponta, s mennyivel közelebb vagyunk tőle ahhoz a ponthoz, ami felé természetes vágyunk hajt bennünket. 
Ameddig össze-vissza bolyongunk, s nem vezért, hanem a különböző irányokba hívók zavaros kiáltozását és zajongását követjük, addig a röpke élet tévedések közepette foszlik szét, mégha éjjel-nappal valami értelmes lelkiállapotért fáradozunk is. Döntsük el tehát, hogy hogyan és merre igyekszünk, vezetőt választva magunknak, aki kifürkészte már mindazt, amerre mi is haladunk, mert bizony nem ugyanaz a helyzet ebben az esetben, mint a többi utazásnál. Azoknál a kiépített utak és a megkérdezett helybeliek nem hagyják, hogy eltévedjünk, de itt a jól kitaposott és sűrűn járt út csap be legjobban.  
Tehát semmire sem kell jobban ügyelnünk, mint hogy ne kövessük birkák módjára az előttünk menők nyáját, nehogy oda jussunk, ahová mennek, s nem oda, ahová mennünk kell. De semmi sem szed rá bennünket nagyobb rosszal, mint hogy a szóbeszédre hallgatunk: a legnagyobb jónak azt tartjuk, amit nagy egyetértéssel fogadtak el, és amire sok példánk van. Nem megfontoltan, hanem majmolva élünk...
Seneca értekezése ebben a kiadványban jelent meg elösször magyar nyelven.

Az írás célja az, hogy arról beszéljünk, amit erkölcsi erénynek tartanak és neveznek, és ami főleg abban különbözik a teoretikus erénytől, hogy anyaga az érzelem, formája pedig az értelem.  Azt kell vizsgálni, hogy mi a lényege és természetétől fogva miként áll fenn, valamint azt, hogy vajon az ezt befogadó lelket a saját értelme ékesíti-e, vagy ezt máshonnan fogadja be. Ha pedig máshonnan fogadja be, vajon ezt oly módon teszi-e, mint azok a dolgok, amelyek a náluk kiválóbbal keverednek, vagy oly módon, hogy valamely útmutatást és irányítást vesz igénybe és ezért azt lehet róla mondani, hogy részesedik az irányító [lélekrész] képességéből? Az ugyanis - úgy vélem - világos, hogy az erény létrejött legyen, hogy teljesen anyagtalan és keveretlen maradjon. Viszont jobb lesz röviden átfutni mások ezzel kapcsolatos vélekedésein; nem is a tudósítás végett, hanem inkább azért, hogy a többiek véleményét előrebocsátva a mi nézetünk világosabb és hitelesebb legyen.

Az eredeti cím (Életformák árverése) mutatja, hogy Lukianosz a nagy görög filozófiai rendszereket mint egy-egy emberi életforma kifejezőit fogja fel. A szatíra éle nem a klasszikus görög filozófia nagy teljesítményei ellen irányul, hanem azt mutatja meg, mivé váltak ezek silány követőiknél és még silányabb hallgatóiknál, mit várnak tőlük azok, akik Lukianosz korában a maguk szolgálatára akarják megvásárolni őket.

Epikurosz (i. e. 341 - 270) a démokritoszi természetfilozófia követője. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia ('zavaroktól való mentesség'), amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A hédoné ('gyönyörűség') szóból képzett kifejezéssel etikai álláspontját hedonizmusnak nevezzük. 
A középkori keresztény morálfilozófia - félreértve az epikuroszi hédoné mivoltát - az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelte és ítélte el. 
Terjedelmes életműve elveszett. Három filozófiai levele maradt fönn (Hérodotoszhoz, Püthoklészhez, Menoikeuszhoz), valamint az Alapelvek című rövid kivonat a tanításáról...
 

Egyszer-másszor felületes maradt a tréfálkozás. Bármily kacagtató is például a Szamárvásár egy-egy részlete – a zsémbes gazdasszony pénzét uruk szerelmes fia számára megkaparintó szolgák ügyeskedése, a kalmár becsapása vagy az ugyanazért a hetéráért lángoló vetélytárs lefőzése –, bármilyen bizarr is a megoldás – a dühös asszony berontása a kerítőnő házába, ahol éppen férje meg a fia készül osztozni a jólelkű hetéra kegyeiben –, sok épületes gyönyörűséget nem nyújthatott a mű a megrökönyödött nézőknek. Az „örök” típusok és „örök” szituációk akkor telítődnek élettel, a komédia akkor emelkedik a bohózat szintje fölé, ha konkrétabb a mondandó társadalmi-gondolati-erkölcsi tartalma. Úgy pukkantani a vaskos humor petárdáit, hogy a nézőket állásfoglalásra késztesse a családi bonyodalmak láttán felcsattanó nevetés: ez a legjobb Plautus-darabok sajátos értéke. 
Ember embernek farkasa:Plautus Szamárvásár c. művéből való.Egyik ember a másiknak árt a jelentése.

Hat komédiája maradt fenn, csonkítatlan teljességben: Andria (Az androsi lány), Heautontimorunienus (Az önkínzó), Eunuchus (A herélt), Adelphoe (A testvérek), Hecyra (Az anyós), Phormio (Az élősdi). Az első négy alapötletét Menandrosztól, az utolsó kettőét a karüsztoszi Apollodórosztól kölcsönözte.
Az úgynevezett „intrikus komédia" jellegzetes típusa Az androsi lány, amelyben két egymás ellen ravaszkodó hős packázásai határozzák meg a cselekmény felépítését. Jellegzetes már a két hős megválasztása is: egyikük — öreg, számító apa, aki arra akarja rávenni vagy kényszeríteni a fiát, hogy a jómódú szomszéd leányát vegye feleségül; másikuk — az ellenfélformálás terentiusi bátorságára jellemző módon — az ifjú rabszolgája, aki azon mesterkedik, hogy gazdája egy ismeretlen származású, szegény leány iránti szerelmét törvényesíthesse. Addig-addig füllentenek és áskálódnak, mígnem saját terveik dőlnek dugába. Már úgy tetszik, kilátástalanul kuszálódnak egybe a szálak, amikor kiderül, hogy a szegény leány nem más, mint a szomszéd elveszettnek hitt gyermeke, nincs hát szülői akadálya a házasságnak. S hogy a másik szálon futtatott cselekmény is boldogságba torkolljon: az eredetileg menyasszonynak választott leány is régi imádójának lesz asszonya.
Az Andria Terentius első műve; i. e. 166-ban került színre a második pún háború alatt meghonosított Kybelé-kultusz ünnepi játékai, a ludi Megalenses keretében. Először L. Ambirius Turpioi a hírneves színigazgató és társulata mutatta be. E nagytehetségű színész szívesen karolta fel a fiatal tehetségeket, és egy-egy színpad, bukás után sem fordult el tőlük, hanem biztatgatta és bátorította őket. Neki köszönhette Terentius, hogy Hecyra (Az anyós) című színművét kétszeri bukás után végre harmadszorra sikerrel mutatták be.
Az androsi lány öt felvonásra oszlik. A felvonásközöket zene töltötte ki. Az előadás megkezdése előtt az igazgató kilépett a függöny elé,  és elmondta a Prológust, amely Prológusa nem a darab tartalmát mondta el, mint ahogy a régebbi komédiáknál ez szokásban volt, mert a közönség előtt fontosabb dolgokról kell szólnia. Elsősorban egy „vén, irigy poéta", Luscius Lanuvinus rágalmára kell felelni. Lanuvinus ugyanis nemrégiben színre hozta Thasma című darabját, de csúfosan megbukott. Haragjában rágalmazni kezdte az ifjú Terentiust, s főleg azt kifogásolta nála, hogy több Menandrosz-darabot kevert össze, s ezek egyesítéséből csinált egy újat. Terentius nem titkolja, hogy két Menandrosz-művet követett — a Perinthiá-t és az Andriá-t —, de csupán tartalmilag hasonlítanak egymásra, előadásmód és stílus tekintetében különböznek.