Az istenek és halottak beszélgetéseivel egy időben keletkezett és azonos műfajú hetéra-dialógusok a görög újkomédia és a hellénisztikus életkép-darabok műfajához kapcsolódnak. Ennek megfelelően a szituációk és problémák között alig akad olyan, amely sajátosan Lukianosz korára jellemző. 

Arisztotelész alapvetõ műve, a Metafizika ez alkalommal Halasy-Nagy József fordításában, a fordító igen alapos bevezetõ tanulmányával és gondos kísérõ apparátusával együtt jelent meg. (Legutóbbi kiadása Ferge Gábor fordításában tette lehetõvé a klasszikus mû megismerését.) A filológiai elemzések szerint a Metafizika tulajdonképpen nem egységes mû: inkább elõadások gyûjteményének, illetõleg elõadásvázlatoknak tartják. Ennek ellenére az európai gondolkodás egyik legfontosabb hivatkozási alapja, különösen azért, mert Aquinói Szent Tamástól kezdve a bölcselõk és teológusok az arisztotelészi metafizikai megállapításokat fejtették tovább... 

Ókori görög líra 

Lukianosz ebben a leghosszabb és legjobban kidolgozott filozófiai dialógusában a divatos filozofálás és a filozófus-életforma értelmetlenségét bizonyítja a szókratészi kérdezgetés módszerével. Bár ellenfele sztoikus, nem a sztoa vagy bármely más filozófiai iskola az ellenfél, hanem az életmóddal szemben álló filozófiai alapelvek, a kritikátlanság, a cselekvést helyettesítő terméketlen agytorna embertelensége.

Enúma elis (akkád: „amikor fönn", modern cím: Teremtés-eposz), a Kr. e. II. évezred második felében íródott akkád mitológiai eposz. A mezopotámiai kozmogóniai és teogóniai elképzelések rendszeres, epikus formájú előadása hét táblán (hét könyvben).
Cselekménye: „Amikor fönn nem volt neve az égnek, alant a földet nem hívták nevén", azaz a káosz korában csupán Apszú és Tiámat (az édesvíz és a tenger princípiumai) léteztek. Majd Mummu (megszemélyesített szó, a teremtő szellem és a szél) összevegyítette őket, így jött létre Lahmu és Lahamu, a két kaotikus szörnyeteg, majd belőlük Ansar és Kisar (kb. égi világ és földi világ). Kettejük gyermeke Anu, aki Nudimmud (sumerül: aki készít és teremt, Éa isten egyik mellékneve) istent nemzi. Az új istenek lármája zavarja Apszut, ezért Mummu tanácsára el akarja pusztítani őket. Éa rátámad Apszura, ráolvasásaival elkábítja, majd megöli, elfoglalja palotáját (Éa, a sumer Enki palotája a Perzsa-öböl partján állt, lásd még Adapa-eposz, Enki templomának himnusza). Harc indul meg a régi és az új istenek között, az előbbiek vezére Kingu. Tiamat tizenegy szörnyállatot teremt, az új istenek velük szemben tehetetlenek. Felkérik Éa fiát, Mardukot, hogy legyen a vezérük. Marduk ezt csak azzal a feltétellel vállalja, ha a vezérséggel együtt az istenek feletti hatalmat is megkapja. Az istenek gyűlésén Marduk eltüntet egy köntöst, majd visszavarázsol, ezáltal az istenek megbizonyosodnak varázserejéről és vezérükké kiáltják ki. Marduk a harchoz fegyvereket készít (az eposz őt tekinti a buzogány, az íj, a kard feltalálójának), és segítségül hívja az orkánt is...

I. e. 410-ben Spárta békét ajánlott Athénnak, amit az visszautasított. Euripidész az Oresztész-ben (1682. sor) úgy dicséri (vagy inkább búcsúztatja) a békét, mint a legszebb istennőt; s egy évvel később a költő már nincs Athénban, mert a kilátástalan háború folytatódása s polgártársai meg nem értése elől önkéntes száműzetésbe menekült. [1031] 
Euripidész az Oresztész-mítosznak azt a részét dolgozta fel, amely a tragédiairodalomban máshol nem szerepel: az anyagyilkosság és az isteni-emberi ítélőszék előtti (a jóslat szerint felmentéssel végződő) felelősségre vonás közötti időszak szenvedéseit. Ez a mítoszok és az irodalom által „elfelejtett" téma együtt jár az Euripidész késői tragédiáiban megfigyelhető pszichologizáló, jellemábrázolásban elmélyülő módszer gazdagodásával.
A tárgy mindazonáltal rokonságot mutat Aiszkhülosz Áldozatvivők-jével (annak történetét folytatja), Szophoklész Philoktétész-ének Kar-szerepeltetésével és az euripidészi Élektrá-val...
 

Az Athéni állam első töredékei 1880-ban kerültek elő egy berlini papiruszon (Staatliche Museen Pap. Inv. Nr. 5009, Kr. u. IV. sz.), a mű 12-13. valamint 21-22. caputjának részleteivel. 1891-ben tette közzé F. G. Kenyon a terjedelmes londoni papiruszt (British Library Pap. 131., Kr. u. 100 k.), amely a mű legnagyobb részét tartalmazza. Az első fejezetek elvesztek, az utolsók szövege pedig meglehetősen töredékes...

 

Az „ártatlan Helené" nem Euripidész találmánya: a nála jóval korábban élt költőnek, Sztészikhorosznak tulajdonítják az ötletet. Platón több helyen céloz Helené   ártatlanságára, Hérodotosz pedig (2, 112-120) egyiptomi utazásába komponálja be Helené ártatlanságának, a Próteusz királynál töltött éveinek történetét. A szofista szónok, Gorgiasz Helené védelmében megírt, kitűnő érvelésű beszéde is megelőzi az Euripidész-darab keletkezését.
Közvetlen feljegyzésünk nincs a mű bemutatásának időpontjáról, de az Arisztophanész egyik darabjához írott kommentárból tudjuk, hogy a Helenét az Andromédá-val együtt mutatták be 412-ben. Athén ekkor már túl van a szicíliai hadjárat katasztrofális kudarcán (413), amire az egy évvel a Helené előtt bemutatott Élektrában közvetlen célzás is történt (1347. sor). Euripidészt egyre elmélyültebben foglalkoztatja a háború kilátástalanságának és értelmetlenségének kérdése s ez áll a Helené középpontjában is. Nem kevesebbet bizonyít be, mint hogy a görögök legdicsőbbnek hitt, nagy háborúja értelmetlen volt, hogy árnyképért folyt. Döbbenetes felfedezés, amely alapvetően befolyásolja a mitikus hősökről alkotott képünket: az eddig átkozott Helené hirtelen tiszta erkölcsű nővé, Menelaosz, a trójai háború egyik hőse az istenektől becsapott emberré válik...
 

Herkules halandó anyától, Alcmenától és Juppitertől született. A nemzés éjszakája olyan nagy gyönyörűséget okozott az istenek királyának, hogy nem engedte meg a Napnak, hogy felkeljen, egy egész napon át tartott az éjszaka. A gyereket Alcmena és férje, Amphitryo együtt nevelte fel. Juno, akiről a szövegben Hercules mint mostohájáról beszél, kezdettől fogva gyűlölte a csecsemőt, és megpróbálta már a bölcsőjében elpusztítani. Két kígyót küldött hozzá, hogy azok öljék meg. Hercules azonban már akkor olyan erővel rendelkezett, hogy megfojtotta őket puszta kezével. Juppiter fiának halhatatlanságot ígért és azt, hogy az istenek között ad neki helyet. Hercules tizenkét „munkát", azaz tizenkét emberfeletti teljesítményt kívánó tettet vitt végbe. Ezek a következők voltak: a nemeai oroszlán megölése, a lernai hydra (tengeri kígyó) elpusztítása, az ércpatájú ceryniai szarvas befogása, az erymanthusi óriási vadkan elejtése, Augias istállójának kitakarítása, a stymphalusi mocsár rézcsőrű és rézkarmú emberevő madarainak elűzése, a krétai bika megfékezése, Diomedes emberhússal táplálkozó lovainak megfékezése, Hippolyte, az amazon-királynő övének megszerzése, Geryon marháinak elhajtása, a Hesperisek aranyalmájának megszerzése és végül az Alvilág kutyájának, a Cerberusnak a felhozatala a föld felszínére. Az utolsó munkája után azonban Juno őrületet bocsát Herculesre, és önkívületben megöli feleségét, Megarát és a tőle született gyermekeit.
Miután Theseus Athénban megtisztította a hőst bűneitől, ismét családot alapított, és feleségül vette Oeneus, a calydoniai király lányát, Deianirát. A lányért meg kellett küzdenie a bika alakú folyamistennel, Achelousszal, aki a  harc közben meg tudta változtatni az alakját. Győzelme után, amikor hazafelé vitte Deianirát, egy megáradt trákiai folyón keltek át. Hercules átgázolt a folyón, de a lányt a révész, a Nessus nevű kentaur vette a hátára. Megtetszett azonban neki az utasa, és megpróbálta elrabolni. Hercules a folyó közepéről megölte nyilával. A haldokló kentaur felfogta saját kiömlő vérét, és varázsszerként átadta Deianirának, mondván, hogy ebben áztatott ruhába öltöztesse Herculest, ha egyszer meginogna a férfi szerelme iránta...

Xuthosz az irodalmi hagyomány szülötte, egyetlen város vagy sziget mítoszkörében sem találkozunk nevével. Hérodotosz így ír róla (7,92): „Az iónok, amikor még a Peloponnészosznak azt a vidékét lakták, amelyet ma Akhaiának hívnak, Danaosz és Xuthosz megérkezte előtt magukat égei pelaszgoknak nevezték. Ión idejében azonban (aki Xuthosz fia) felvették az ión nevet." De miért és hogyan kerül Ión az athéni mítoszkörbe ilyen késői időben? A 420 körüli időszakban a Peloponnészoszon Athén mintha megerősíteni látszott volna pozícióját. Alkibiadész, az athéniak   zseniális (s később árulóvá vált) hadvezére meghirdette az iónok összefogásának politikáját az „athéni őshazáért". Iónok éltek Kisázsiában, a szigeteken s Európában is. Argosz, Élisz és Mantineia s még néhány peloponnészoszi város ezen politika jegyében fűzhették szorosabbra kapcsolataikat Athénnal s távolodhattak el Spártától. E szövetséget ugyan Spárta hamar szétzúzta, de ez mit sem változtat azon, hogy Euripidész Ión-ja az új szövetség sikerének reményében íródhatott. Ión athénivá tételéhez volt szükség arra is, hogy Xuthoszból álapát alakítson Euripidész: isteni apát s athéni anyát adva így az új athéni hősnek.