A halottak tisztelete a görögöknél az egyik legfontosabb erkölcsi kötelesség volt. A temetetlenül hagyottak lelke száz évig keringett az Alvilág bejárata előtt, mert nem nyerhetett bebocsátást, s állandóan zaklatta élő rokonait, hogy megadják neki a végtisztességet. A kérdés komolyságát jelzi, hogy az irodalomban gyakran merül fel a halottakkal való bánásmód problémája (pl. az Íliász-ban Hektór, az Antigoné-ban Polüneikész, a Hekabé-ban Polüdórosz végtisztessége a kérdés).
A Thébai ellen háborút viselő argoszi hét vezér történetét a tragédiában Aiszkhülosz már feldolgozta (Heten Thébai ellen), sőt a csatában elpusztultak holtteste fölött támadt viszályról is írt tragédiát 475-ben, Eleuszisziek címen. Amennyire a töredékekből és idézetekből megállapítható, Aiszkhülosznál békés úton sikerült rendezni a bonyodalmakat Thébaijal, ellentétben az Euripidésznél olvasható változattal, ahol Thészeusznak fegyverrel kell kényszerítenie a thébaiakat az isteni és emberi rend tiszteletben tartására.
Euripidész Oltalomkeresök-jét egy ókori kritikusa „Athén dicsőítő énekének" nevezte, s ebben igaza is volt, hiszen az athéni demokrácia magasabbrendűségének, igazságosságának dicsérete fogalmazódik meg itt, még világosabban talán, mint a Héraklész gyermekei-ben. Athént Euripidész több darabjában is a döntőbíró, az üldözötteket és jogaikban sértetteket védelmező szerepében ábrázolta a peloponnészoszi háború első évtizedében, így az elveszett Thészeusz-ban és Erekhtheusz-ban, a ránk maradt Héraklész gyermekei-ben és az Oltalomkeresők-ben. E darabokat szokás Euripidész nemzeti érzelmű tragédiáinak nevezni...
 

Claudius, Róma negyedik császára i. sz. 40-ben feleségül vette M. Valerius Messala leányát, Messalinát, és két gyermeket nemzett vele: Britannicust és Octaviát. A feslett életéről hírhedt Messalina azzal koronázta meg botrányait, hogy nyíltan esküvőt ült Rómában C. Silius fiatal senatorral, miközben a császár Ostiában időzött. Claudius sokáig húzódozott felesége megbüntetésétől, de aztán kegyeltje, Narcissus tanácsára mégiscsak parancsot adott a meggyilkolására. 48-ban végrehajtották a császári parancsot.
A következő évben a felszabadított Pallas sugallatára Claudius feleségül vette fivérének leányát, Agrippinát, aki magával hozta a házasságba első férjétől, Cn. Domitius Ahenobarbustól származó fiát, Lucius Domitiust.
A házasságkötés után Agrippina lázas intrikába fogott, hogy fia számára biztosítsa a trónt. 50-ben sikerült rávennie Claudiust, hogy Britannicust háttérbe szorítva adoptálja a fiút, aki ettől kezdve a Nero nevet viselte. Agrippina visszahívatta a Messalina kívánságára száműzött Senecát, és Nero nevelőjévé tette. 53-ban Agrippina kieszközölte fia és a császár leánya, Octavia házasságát. A lánynak volt már vőlegénye, L. Silanus, aki Agrippina bosszújától tartva inkább öngyilkosságot követett el.
Agrippina végül - tervének betetőzéseképpen - 54. október 12-én meggyilkolta Claudiust, és másnap a tizenhét éves Nero elfoglalta a trónt. A következő évben Agrippina és Nero megmérgezték Britannicust.
Eleinte Agrippina gyakorolta a tényleges hatalmat az ifjú helyett, később azonban Nero megelégelte anyja védnökségét, és 59-ben meggyilkoltatta Agrippinát.
Nero már rég szerelmes volt Poppaeába, Rufinus Crispinus híres-szép feleségébe, aki Otho kedvéért otthagyta férjét, majd pedig a császár szeretője lett. Poppaea a trónra vágyott, ezért rávette Nerót, hogy ölesse meg anyját, és váljon el Octaviától. Octaviát így házasságtörés hamis vádjával Pandateria szigetére száműzte a császár, és rövid idő múlva megölette. 
Poppaea 65-ben követte áldozatait - állítólag császár férje halálra rúgta. Még ugyanabban az évben - a császár parancsára - öngyilkos lett Seneca. Nero ellen 68-ban fellázadtak a praetorianusok, a császár menekültében egy hűséges szolgája segítségével öngyilkos lett.

A Germania  teljes címe: De origine, situ, moribus ac populis Germanine – Germánia eredetéről, fekvéséről, szokásairól és népeiről. 98 körül keletkezett ez a monográfia. Az első rész a germánok szálláshelyeit, földjük sajátosságait, közösségi és magánéletüket írja le. A második rész az egyes germán törzsek jellemzését tartalmazza. Tacitus főleg irodalmi forrásokból merít: Caesar, Livius és az idősebb Plinius műveiből. Saját tapasztalata nem volt. Mi lehetett a célja e munkával, ha nem saját élményei késztették arra, hogy a germánokról írjon? Talán az Agricola írása idején a britekkel kapcsolatos forrásai a germánokról is szóltak, s mellékesen ezeket is hasznosítani kívánta, vagy Domitianus germán háborúi keltették fel az érdeklődését e nép iránt. Valójában három cél vezette Tacitust a Germania megírására. 

Az Apollonius históriájának ismeretlen szerzője a záróstrófa szerint saját sorsát is példázza az 1588-nak kétséges eleiben íródott munkában, amelynek forrása a Gesta Romanorum 153. novellája. A nálunk archaikus módon verses, énekelhető formát öltött történet európai népszerűségét mutatja, hogy ezt dolgozza fel Shakespeare is Pericles című drámájában. A tyrusi király hányattatásairól szóló elbeszélés a késő antik görög kalandregények egyike, amely középkori, az eredetit némileg módosító latin fordításban terjedt el. A széphistória nyomtatásban Kolozsvárott jelent meg először, 1591-ben. Szövegközlésünk alapja: Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979, s. a. rend. Varjas Béla.
 

A darab bemutatásának időpontját kizárásos alapon szokták a 410-409-es évekre helyezni. Az előtte 412-ben és utána (408-ban) bemutatott darabokat ismerjük, s azt is tudjuk, hogy Euripidész 408-ban eltávozott Athénból, de   ezt a darabját még otthon írta. A peloponnészoszi háborúnak ebben a végső szakaszában az emberek többsége már kiábrándulhatott minden illúzióból. Sem Athén, sem Spárta esetleges győzelme nem gyógyíthatta be azokat a sebeket, amelyeket az elhúzódó háború ejtett. E gondolat - a háborúból és az azt magyarázó szép szavakból való kiábrándultság - kifejezésére használja fel Euripidész a Phoiníkiai nők-et azzal, hogy bebizonyítja: mind Polüneikésznek, mint Eteoklésznek igaza lehet, s rámutat, hogy a szavak igazsága mögött a tettek igazságtalansága rejtőzik. E mondanivalójával Euripidész nem aratott osztatlan sikert az athéni közönség előtt, a drámai versenyen a második helyet szerezte meg - igaz, Szophoklész előzte meg a Philoktétész-szel.

Hercules halandó anyától, Alcmenától és Juppitertől született. A nemzés éjszakája olyan nagy gyönyörűséget okozott az istenek királyának, hogy nem engedte meg a Napnak, hogy felkeljen, egész napon át tartott az éjszaka. A gyereket Alcmena és férje, Amphitryo együtt nevelte fel. Juno, akiről a szövegben Hercules mint mostohájáról beszél, kezdettől fogva gyűlölte a csecsemőt, és megpróbálta már a bölcsőjében elpusztítani. Két kígyót küldött hozzá, hogy azok öljék meg. Hercules azonban már akkor olyan erővel rendelkezett, hogy megfojtotta őket puszta kezével. Juppiter fiának halhatatlanságot ígér és azt, hogy az istenek között ad neki helyet. Hercules tizenkét „munkát", azaz tizenkét emberfeletti teljesítményt kívánó tettet visz végbe. Ezek a következők: a nemeai oroszlán megölése, a lernai hydra (tengeri kígyó) elpusztítása, az ércpatájú ceryniai szarvas befogása, az erymanthusi óriási vadkan elejtése, Augias istállójának kitakarítása, a stymphalusi mocsár rézcsőrű és rézkarmú emberevő madarainak elűzése, a krétai bika megfékezése, Diomedes emberhússal táplálkozó lovainak megfékezése, Hippolyte, az amazon-királynő övének megszerzése, Geryon marháinak elhajtása, a Hesperisek aranyalmájának megszerzése és végül az Alvilág kutyájának, a Cerberusnak a felhozatala a föld felszínére. Éppen az utolsó „munkáját" hajtja végre, és ezért van távol otthonától Thebaetól, amikor Lycus megöli a város királyát Creót, Hercules apósát. Mivel a hős az Alvilágban van, úgy véli a zsarnok Lycus, hogy onnan többé nem térhet vissza, és rá akarja kényszeríteni Megarát, Hercules asszonyát, hogy menjen hozzá feleségül, és így törvényesítse törvénytelenül szerzett hatalmát. Az asszony megtagadja ezt a kérést, és Lycus éppen arra készül, hogy Hercules egész családját megölesse, amikor váratlanul visszatér a hős, és megöli a trónbitorlót. Lycus megölése után azonban őrület vesz erőt Herculesen, és azt gondolja saját gyerekeire, hogy áldozata fiai, és anyjukkal együtt lenyilazza őket. Az őrület elmúltával keserűen szembesül tettével, és magával is végezni készül, csak apja és az Alvilágból magával hozott Theseus kényszerítésére vállalja az élet folytatását. Theseus magával viszi a hőst Athénba, hogy megtisztítsa bűneitől.

Szélsőségesen indulatos, Spárta-ellenes kirohanásokkal sűrűn tűzdelt darab az Andromakhé. S éppen nyíltan vállalt aktuálpolitikai célzásai nyújtják az egyedüli támpontot a bemutató időpontjának meghatározásához: a Spárta ellen vívott peloponnészoszi háború már évek óta tarthatott, s kibontakozásra semmilyen jel nem utalt. A spártaiak elleni gyűlölet ezekben az években érte el csúcspontját, ezért szokás az Andromakhé-t a 424 körüli évekre helyezni. Ezt a datálást verstani szempontok is alátámasztják.
Andromakhé az Íliász-ban mint ideális anya és feleség jelenik meg (különösen a 6. és 22. énekben). A mitológiai hagyományból ismerjük hányattatásait férje, Hektór halála után: előbb Neoptolemosz, majd Helenosz felesége lesz.

Clytemestra, az argosi király, Agamemnon felesége megtudja, hogy Trója elesett, vége a háborúnak, és nemsokára a férje is hazatér hozzá. Szövevényes és sötéten nyomasztó családi történet közeledik a vége felé a vészterhes várakozás alatt, generációk óta húzódó ellenségeskedés és gyűlölet eredménye a történet. Clytemestra nem várta tíz évig hűségesen a királyt, hanem annak unokatestvérével, Aegisthusszal élt együtt. Aegisthus pedig már a születését is ennek az ellenségeskedésnek köszönhette. A pelopidákat ugyanis sújtja az apai átok, hogy egymás kezétől essenek el. Pelopsnak fiai Atreus és Thyestes voltak. Atreus uralkodott Mycenaeben, amíg az öccse el nem csábította a feleségét Aeropét, és a segítségével el nem űzte őt a trónról. Ekkor Phebus, hogy megmutassa Thyestes hatalmának bűnösségét, visszafelé hajtotta az égen a Nap szekerét. Erre a jelre a mycenaeiek elűzték Thyestest, és visszahívták Atreust. A sértett király bosszút állt az öccsén, elhitette vele, hogy megbocsátotta az ellene elkövetett vétket, visszahívta Mycenaebe, és felajánlotta neki, hogy uralkodjanak együtt. Thyestes minden rossz előérzete ellenére elfogadta az ajánlatot, és visszatért a városba. Atreus azonban megölte testvére fiát, és ünnepi lakomaként feltálalta az apának. Egy jóslat arra figyelmeztette Thyestest, hogy úgy állhat bosszút Atreus utódain, ha saját lányával nemz gyereket. E jóslat tudatában megerőszakolta saját lányát, aki Aegeust szülte az apjának. Clytemestra szeretőjeként tehát ez az Aegistus várja haza a trójai háborúból Agamemnont, Atreus fiát.

De Clytemestra hűtlenségét sem első sorban a szerelem szülte, hanem sokkal inkább a bosszúvágy. A trójai háború elején makacs szélcsend akadályozta a görögöket, hogy eljussanak Ázsiába. A jós Calchas felfedte a harcosok előtt, hogy csak akkor érkeznek meg a várva-várt szelek, ha Dianának feláldozzák Agamemnon lányát Iphigeniát. Hosszú vívódás után a király ráállt, hogy teljesítse az istenek feltételét, és levelet írt a feleségének, Clytemestrának, hogy vigye lányukat az Aulisban veszteglő görögök táborába, mert a legnagyobb hős, Achilles kérte őt feleségül. Clytemestra hitt a levélnek, és elvitte a lányt az apához, aki kész volt őt feláldozni.

A régi bűnöket tetézi, hogy Agamemnon nem egyedül tér haza a trójai háborúból, hanem magával hozza rabnőjét Cassandrát, Priamus király lányát. Clytemestra és Aegisthus bent a palotában megölik a királyt. Agamemnon és Clytemestra lánya, Electra közben biztonságba helyezi öccsét, Orestest, hogy legyen, aki megbosszulja apjuk halálát.

Aischylos Agamemnon c. tragédiája nem tekinthető Seneca közvetlen előzményének. Csak egyetlen kardal témája mutat rokonságot vele és az a dramaturgiai megoldás, hogy Cassandra számol be a karnak és a nézőknek a palotában történő gyilkosságról. A görög flotta pusztulását leíró résznek elsősorban epikus előképei és epikus jellege van. Seneca előtt feldolgozta ugyanezt a témát a római tragédia történetében Livius Andronicus Aegisthus című és Accius Clytemestra című darabja. 

Aegeus, Athén királya ellátogat egyszer az argolisi Troezenbe. Az ottani király, Pittheus, leitatja és befekteti leánya, Aethra ágyába. Azon az éjszakán Neptunus is magáévá teszi a leányt, majd megengedi, hogy a születendő gyermek apja Aegeus legyen, ő maga viszont - ígéri - három kívánságát teljesíteni fogja. Aegeus elrejti kardját és saruját egy szikla alá, aztán meghagyja Aethrának, hogy ha fiuk születik, titokban nevelje fel Troezenben, és ha már olyan erős lesz, hogy fel tudja emelni a sziklát, és megtalálja a tárgyakat, küldje utána Athénba.
A fiút, Theseust, sarkallja a vágy, hogy hőstetteket hajtson végre. Tizenhat esztendős korában apja kardjával elindul Athénba. Elhatározza, hogy megtisztítja az utat a rablóktól. Megöli Sinist, Procrustest és Sciront, aki egy szikláról hajigálta a tengerbe az arra járókat. Végül megérkezik Athénba, de itt Medea - aki meggyilkolván gyermekeit Athénba menekült, és feleségül ment Aegeushoz - el akarja veszejteni, Aegeus azonban a kardról felismeri fiát, és keblére öleli.

Bemutatója feltehetőleg i. e. 442-ben volt. Cselekménye: Polüneikész, Oidipusz fia, akit testvére, Eteoklész elűzöttThébaiból, visszatérve ostrom alá veszi a várost. A két testvér a csatában megöli egymást, ezzel beteljesítve apjuk átkát.Kreón, az új király megtiltja a szülővárosa ellen fegyvert fogó Polüneikész eltemetését, azonban a halott nővére, Antigoné mégis eltemeti öccsét, mivel az istenek törvénye ezt rendeli. Kreón épp ezért ki akarja végeztetni a lányt. Hiába inti fia, aki egyben Antigoné jegyese, Haimón, a király hajthatatlan marad. Csupán akkor rendül meg, amikor a vak jós, Teiresziasz az istenek büntetését helyezi kilátásba, de már késő: Antigoné halott, Haimón öngyilkos lesz, s fia halálának hírére Kreón felesége is végez magával. Kreón csak késve ismeri fel, hogy az isteni törvényt nem lehet áthágni, mivel abszolút, ő pedig a saját értékrendjét kívánta abszolúttá, a halálon túl is érvényessé tenni. Az isteni világrendet egyedül Antigoné képviseli, s tragédiája, hogy épp emiatt hal meg.