"Hiszen nem éppen aprócska tárgyról vitatkozunk, hanem olyanról, amit tudni a legszebb, nem tudni a legszégyenletesebb. Mert lényegében arról van szó, hogy megtudjuk-e, vagy nem sikerül megtudnunk, hogy ki a boldog és ki nem az." Platón műveinek új, kommentált Atlantisz-összkiadása az utóbbi évtizedek klasszika-filológiai kutatásai alapján szükség szerint javítva, átdolgozva, vagy teljesen új fordításban közli az egyes dialógusokat, s tartalmazza az eddig magyarul nem olvasható szövegeket is. Az igényes olvasót kísérő tanulmányok és jegyzetek segítik.
A görögség legnagyobb filozófusa, az athéni Akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas - évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható - életművét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítása, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is.
A párbeszédekben Szókratész - Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember - és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a rétorika értékéről - csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka.
A titok talán a hangulatnak abban a különös, ellentmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szóeredeti értelmében életbe vágó, amit tesz- hiszen végül ezért ítélik halálra -, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma - teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.

A Beszélgetés keletkezése 74-re tehető, stílusa pedig különbözik a történelmi művek előadásmódjától, és mivel fogalmazása inkább Ciceróra emlékeztet, egyes történészek nem tartják Tacitus írásának. Azonban az ifjú Plinius tanúságtétele, valamint a kéziratokból leszűrhető következtetések valószínűsítik tacitusi voltát. 
A mű főszereplői a szerző egykori mesterei: Curiatius Maternus, a neves költő és szónok, Marcus Aper, a korabeli retorika híve és Vipstanius Messala, aki a köztársasági ékesszólást dicsőíti. 
A mű tanulsága az, hogy az ékesszólás ideje már lejárt, mert az csak a szólásszabadságot biztosító köztársaság idején virágozhatott, a principátus ellenben felszámolta a szónoklás természetes feltételeit. Más területek felé kell orientálódjanak mindazok, akik eddig a szabad művészeteket gyakorolták.

Eredeti címe: Oidipusz türannosz. Bemutatója talán i. e. 426-ban volt. Cselekménye: Thébai városát pestisjárvány sújtja, mert a sok évvel azelőtt megölt Laiosz király gyilkosát még mindig nem találták és büntették meg. Oidipusz, aki közvetlenül Laiosz után lett Thébai uralkodója, nagy erővel lát a gyilkos kereséséhez, ám nagy megdöbbenésére és felháborodására Teiresziasz, a vak jós azt állítja, hogy a gyilkos ő maga, és homályosan ugyan, de egyéb szörnyűségekkel is vádolja. Oidipusz visszautasítja a vádat, sőt azzal gyanúsítja meg a jóst, hogy Kreónnal, Iokaszté bátyjával összeesküvést szőnek ellene. Megjelenik Iokaszté, aki azzal nyugtatgatja Oidipuszt, hogy a jóslatokkal nem érdemes törődni, hisz Laioszról az volt a jóslat, hogy saját fia öli majd meg, de rablók végeztek vele egy hármas keresztúton. Oidipusz megrémül, hisz amikor Thébaiba jött, ő is megölt egy idősebb embert egy ilyen keresztúton. A nyomozás így indul meg, egyre mélyebbre hatolva a múltba: kiderül, hogy Oidipusz nem a korinthoszi királyi pár fia, mint hitte, hanem Thébai szülötte, sőt a királynak, Laiosznak és Iokaszténak fia, akiről születésekor úgy szólt a jóslat, hogy egykor megöli apját és feleségül veszi az anyját. Emiatt csecsemőkorában el akarták pusztítani, de életben maradt, és akaratlanul bár, de betöltötte a jóslatot. Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz megvakítja magát, s száműzetésbe szeretne menni, távol a borzalom színhelyétől, de míg a Delphoi jósda nem nyilatkozik, maradnia kell. Az Oidipusz sokan végzetdrámának tartják, de nem az. A darabban nem az áll az előtérben, hogy sorsát senki sem kerülheti el, hanem az, hogy az emberek a szép látszatok világában élnek (Oidipusz a jó király, példás családapa, nagyeszű ember stb.), a valóság azonban borzalmasan más (Oidipusz tette hozta a pestist a városra, Oidipusz az apagyilkos, a vérfertőző, a vak, aki nem látta, miben él). Oidipusz azt hitte, tévedhetetlen, biztos volt a tudásában, de fel kellett ismernie, hogy tudása - mint minden emberi tudás - korlátozott és esendő.

Traianus trónra lépése után, 98-ban tette közzé Tacitus a De vita et moribus Iulii Agricola című kis munkáját, amely a bevezetés után röviden ismerteti Agricola életpályáját a britanniai helytartóságig, majd leírja Britanniát és a korábbi római hódítások történetét. A mű törzsanyaga Agricola britanniai helytartóságának eseményeit tárja fel évrol évre haladva. A művet Agricola visszahívásával és halálával zárja le. Vitatott, hogy milyen műfajba lehet sorolni ezt a művet. Tacitus az előszóban életrajznak nevezi, de ez az életrajz a laudativ funebris, azaz a dicsőítő temetési beszéd funkcióját is betöltötte. A műnek utolsó négy fejezete az elhunyt hadvezér és após dicséretét zengi. Ezenkívül a néprajz, az etnológia szempontjait is érvényesülni engedi, a törzsanyagban pedig a történetírásét. Mindez azt jelenti, hogy az Agricola igencsak összetett műfajú munka. Még egy szempont következetesen végigvonul és szervesen beépül apósa tetteinek leírásába: Domitianus zsarnoki uralmának leleplezése és az új, boldog korszak köszöntése, amelyet a nagy hadvezér már nem élhetett meg, éppen Domitianus zsarnoki irigysége miatt. Ugyanis a hadi sikereinek a csúcsán álló hadvezért, aki virtusa alapján még nagyobb dicsőséget szerezhetett volna a római népnek, hirtelenül visszarendelte, és ezáltal semmittevésre kárhoztatta. A 80-as évek katonai kudarcait egyedül Agricola tudta volna megszüntetni, rohamosan sodródott a dicsőség felé, ez a dicsőség azonban megszégyenítő megaláztatássá változott. Amikor 90-ben ásiai helytartóságra jelölték saját magának kellett kérnie személyesen Domitianustól a jelöltség alól való felmentését, s mindezért még nyilvánosan köszönetet is kellett mondania. Végül is azt a dicséretet és elismerést, amelyet Domitianustól kellett volna megkapnia, azt o adja meg apósának.

A Játék közvetlen irodalmi elődei a görög irodalom késői, hellénisztikus korszakának elejétől ismeretesek. Menipposz i. e. III. századi szíriai görög író alakította ki jellegzetes irodalmi formáját annak a műfajnak, amelyet róla szoktak volt már az ókorban "menipposzi szatírá"-nak nevezni. Legszembetűnőbb formai ismertetőjegye a próza és vers váltakozása volt oly módon, hogy a vers ne csak betét legyen, hanem az elbeszélés terhét is megossza a prózai részekkel.
[...]
Seneca szatírája, változott világban és változó szerepben, a műfaj mindkét alapvető célját megőrizte: megsemmisíteni akart és fenntartani, lesújtani és felmagasztalni. De akit megsemmisített és lesújtott, egy halott volt, akit felmagasztalt, a birodalom korlátlan uralkodója. Ha Seneca művének ezt a kettős feladatát mégis komolyan vette, ez csak egy illúzió fogságában történhetett.

A Pecz féle ókori lexikon szerint „Alkinoosz, görög mitológiai alak, a legendás phaiák nép királya. Szigetük feltehetően Kerkürával azonos. A király híres volt vendégszeretetéről, menedéket adott azargonautáknak is az őket üldöző kolkhiszi hajók elől. Miután leánya, Nauszikaa a palotájába vezette a sziget partjára vetődött Odüsszeuszt, a vendéget lakomával és tornajátékkal tisztelte meg, s feleségével és az udvari néppel együtt meghallgatta bolyongásának történetét. Ezután gazdagon megajándékozta, s hajósaival hazaszállíttatta Ithakába. Poszeidón csak későn vette észre a dolgot, s a honi kikötő bejáratánál változtatta kővé a hazatérő phaiák hajót. A történetet legszebben Homérosz „Odüsszeia"-ja adja elő.”
 

A darabot I. e. 409-ben mutatták be. Cselekménye: A Trója alá hajózó görög sereg Odüsszeusz tanácsára Lémnosz szigetén hagyta Philoktétészt, akit egy kígyó mart meg, s sebének szagát, illetve rohamai közben fájdalmas ordítását a többiek nem tudták elviselni. Trója ostromának tizedik évében kiderül, hogy Philoktétész híres, Héraklésztól kapott íja nélkül nem lehet bevenni Tróját. Odüsszeusz vállalja, hogy Neoptolemosszal, Akhilleusz fiával elhozza az íjat. Neoptolemosz közreműködésére azért van szükség, mert ő csak apja halála után csatlakozott a sereghez, ezért nem részes Philoktétész cserbenhagyásában, benne tehát az egész sereget gyűlölő hős megbízik. Neoptolemosz megígéri Philoktétésznek, hogy hazájába viszi. A boldog Philoktétész, amikor egy újabb roham tör rá, az íjat az ifjúra bízza. Neoptolemosz megszökhetne a fegyverrel, de tudja: Philoktétésznek is Trója alá kell menni, a görög seregek nélküle nem foglalhatják el a várost. Amikor Philoktétész magához tér, Neoptolemosz elismeri, hogy kétszínű játékot űzött vele. A hős kétségbeesik, és visszaköveteli az íjat, ekkor beront Odüsszeusz, durván elutasítja a sebesült hőst, Neoptolemoszt pedig felszólítja, hogy kövesse. Neoptolemosz azonban úgy dönt, hogy visszaadja az íjat és hazaviszi a hőst. Már indulnának, amikor megjelenik Héraklész, és arra inti Philoktétészt, hogy engedjen: így a hős és az ifjú mégis Trója alá indul. A darabban ismét az egyén és a közösség viszonya áll előtérben. A sereg és Philoktétész egymásra vannak utalva: az egyik nem győzhet a másik, a másik nem gyógyulhat az egyik nélkül. Mindkettő önzővé vált: Philoktétész inkább szenved, de nem megy, a sereg pedig hol otthagyja, hol magához rendeli pillanatnyi érdekei szerint. Az ésszerűség azt kívánja, hogy Neoptolemosz mindenképp Trója alá vigye, hisz ez mindenkinek a legjobb, a tisztesség viszont azt, hogy hazavigye, noha ez viszont senkinek sem jó. A kérdést a színpadon Héraklész megjelenése oldja meg.

Philosztratosz (Kr. u. 165 k. - 244 k.) ógörög író, szónok, szofista. Lémnoszról származott. Egy ideig Rómában élt, Septimius Severus feleségének, Julia Domnának a köréhez tartozott. A császárné halála után feltehetően Athénban telepedett le. Megírta többek között a csodatévő tüanai Apollóniosz életrajzát (Ta eisz ton Tüanea Apollónion), a szofisták életrajzait (Biti szophisztón), és ismert egy Eikonesz című képleírás-gyűjteménye is.

Héraklész, a dór hős attikai, athéni tragédia főszereplőjeként e darab előtt nem léphetett színpadra. Már tragédia-beli szerepeltetése is feltűnő, de a legfontosabb újítás Euripidésznél, hogy athénivá tesz egy olyan mítoszkört, amely eredendően idegen volt a helyi mondáktól. Thészeusz élet- és sorsmentő megjelenése az emberi gondolkodás, józanság felülkerekedését jelenti az isteni gonoszságon. És még valami fontosat: tudjuk, hogy Szophoklész Aiasza a nevét viselő tragédiában elköveti az öngyilkosságot, miután rádöbben - Héraklészhez hasonlóan -, hogy istenek okozta őrületében ártatlanokat ölt halomra ellenségei helyett, s e szégyennel többé nem térhet vissza sem a görög hősök közé, sem hazájába. Hogy Héraklész a sokkal súlyosabb bűn elkövetése után is életben maradhat - sőt életben kell maradnia -, az annak köszönhető, hogy ő már nem az epikus hősök világában él Euripidésznél, hanem az emberré vált félisteni hős sorsát kell vállalnia. Euripidész mítoszértelmezésének ez a fő jellemzője: a közismert történetek szereplőit emberi cselszövések és indulatok hálójába veti, megfosztva ezzel őket az isteni világba vetett feltétlen hit menedékétől, ugyanakkor éppen ez a megfosztottság mélyíti el a tragédia hatását a nézőben, olvasóban.

A Küklópsz az egyetlen egészben fennmaradt szatírdráma. A tragédia ősi formáját leginkább megőrző műfaj szervesen hozzátartozott a drámai tetralógiához: a három  tragédiát követően került színre, s kötelezően Dionűszosznak, a bor, a vidámság és a tragédia teremtőjének dicsőítését kellett tartalmaznia. A Küklópsz ugyan témaválasztásával eltér az általánosán érvényes szabálytól - hiszen az Odüsszeia 9. énekéből ismert kalandot dolgozza fel -, de hangulatával, olykor a trágárságig menő szókimondással, s főként a Kar (szatürok, tehát Dionűszosz hívei) és Szilénosz szerepeltetésével megteremti a szatírjátékok dionüszoszi közegét.