Agamemnón lányának, Íphigeneiának feláldozásáról s a tauroszok földjéről való meneküléséről Euripidész két darabot írt. A mitológiai időrend szerint korábban történt feláldozásról az Íphigeneia Auliszban-t 405-ben, a tauroszok földjén lezajlott eseményekről pedig az Íphigeneia a tauroszok között-et 414 körül. E darab középpontjában a felismerés, a szereplők egymásra ismerésének problematikája áll. Arisztotelész a Poétiká-ban (XI. fejezet) éppen a felismerést (Oresztész Íphigeneiára ismerését) tartja követendő példának a tragédiaírók számára. Arisztotelész szigorú kritikus volt, így felfigyelt rá, hogy a darabban két felismerés van, s hogy a második (Íphigeneia Oresztészre ismerése) nem az események logikája szerint következik be, hanem önkényesen, egyszerűen Oresztész bemutatkozása által. Ezt nevezi Arisztotelész kevésbé sikerült megoldásnak...
 

Annales (Évkönyvek) Tacitus legkésőbbi de egyben legművészibb alkotása. A kézirati hagyományban az Ab excessu divi Augusti – Az isteni Augustus halálától címen maradt ránk. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy ez a cím arra utal, hogy Tacitus Livius: Ab urbe condita című művét kívánta folytatni, amelyet Livius eredetileg 150 könyvre tervezett, s Róma történetét Augustus haláláig kívánta megírni,  halála azonban megakadályozta ebben. Tacitus az elveszett könyvek valamely utalásából tudhatott erről, ezért kezdte művét az Augustus halálát közvetlenül megelőző események tárgyalásával. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy Tacitust a principatus kialakulásának a folyamata izgatta, s azt kívánta feltárni a kezdetektől. A mű 16 könyvből áll, s Augustus halálától Nero haláláig terjedő eseményeket dolgozza fel. Az 1. könyv bevezetéséből úgy látszik, hogy Tacitus ismerte az e korszakkal foglalkozó korábbi történetírók műveit , azonban nem volt megelégedve a szemléletükkel. Vagy a hízelgés vagy a gyűlölet hatására túlságosan jó vagy túlságosan rossz színben tüntették fel a szóban forgó császárokat. Tacitus ezeket a hibákat el akarja kerülni és „sine ira et studio” kívánja megörökíteni az eseményeket, azonban a vizsgálatok azt állapították meg, hogy nem sikerült azt nyújtania, amit ígért. Tacitus a császárok többségét rossz fényben tünteti fel. Miben rejlik ennek a sötéten látásnak az oka, hiszen az az évszázad, amelyet leír, a római birodalom jólétének, a béke virulásának a kora? Érdemes megnézni, hogy Tacitus miben látta a saját történetírói tevékenységének a célját. Az antik történetírók általában kettős célt követtek: a kellemest és a hasznost. Mások az erkölcsi példaadást tekintették céljuknak, s ezek közé tartozik Tacitus is. Leegyszerűsíti és túlszínezi forrásainak anyagát, hogy kiemelje az erény és a bűn példáit és felnagyítsa a köztük lévő ellentétet. Még Livius az átlagolvasónak ír, addig Tacitus egy sajátos és szűk olvasórétegnek. Szerinte az ideális államforma a mérsékelt császárság lenne, amelyet az adopcióval választott császár személye garantálna. Mint a szenátori rend tevékeny tagja, Róma történetét a szenátori rend szempontjából, pontosabban a szenátorok és a császár viszonyának a szempontjából ábrázolja, mégpedig szenátori rangú olvasók számára.

A darab bemutatásának körülményeit kevéssé ismerjük, nem tudjuk, milyen tragédiákkal együtt mutatták be, s az előadás dátumára is csak közvetett adatunk van: Arisztophanész a 423-ban bemutatott Felhők-ben kifigurázza a Hekabé egy jelenetét. De 425 előtt sem írhatta, mert a Kar déloszi ünnepről énekel (458. sor), márpedig Athén csak 426-425 telén szerezte meg a szigetet, s ez idő tájt vezethették be az ötévenként megült ünnepet.
Két jól elkülöníthető részre osztható a Hekabé. Polüxené feláldozásának története áll az első rész középpontjában. Euripidész nem Homéroszt követi Polüxené sorsának bemutatásakor (Homérosznál Odüsszeusz és Diomédész Trója elfoglalásakor öli meg a lányt), s az Arktinoszra és Sztészikhoroszra visszamenő, Szophoklész által is feldolgozott változatot fogadja el. Szophoklész Polüxené-je elveszett, mindössze néhány rövid töredék maradt fenn belőle, ezekből csak annyi állapítható meg, hogy Euripidésznél korábban írta darabját.
Polüdórosz meggyilkolásának története, illetve Hekabé ezt követő bosszúja alkotja a darab második felét. Euripidész újítása, hogy Polüxené és Polüdórosz történetét egy tragédiába olvasztja. Mind a mai napig azért is sorolják a gyengébben sikerült Euripidész-darabok közé, mert két, össze nem illő történet ötvözetének tartják a Hekabé-t.
A cselekmény középpontjában Hekabé áll, vele együtt szerzünk tudomást a készülő és a már lezajlott tragédiákról. A csapásokat tehetetlenül tűrő siránkozástól a bosszú megvalósításáig éljük végig a történetet. S ez az, amit a darab megítélésekor ritkán vesznek figyelembe: Euripidész jellemfejlődést ábrázol, s ehhez - Hekabé pszichológiailag árnyalt jellemfejlődéséhez - van szükség a két, egymástól függetlenül lezajlott, de Hekabéban összegződő gyermekgyilkosság összekapcsolására. A darab igazi értékét a sorsába belenyugodott rabszolganő igazságosztó „bosszúistennővé" emelkedésének pontos ábrázolásában kereshetjük.

Az Élektra (i. e. 413) témáját Aiszkhülosz, is (Áldozatvivők), Szophoklész is (Élektra) feldolgozta Euripidészen kívül. Aiszkhülosz drámájában Oresztész az isteni hatalom igazságosztó eszköze, s a tett felelősségét az isten viseli, Szophoklésznál és Euripidésznél azonban felmerül a kétely ezen igazságszolgáltatás jogos voltával szemben. Euripi¬dész abban megy túl Szophoklészon is, hogy a hangsúlyt az emberi szereplők indulataira, a tetteket előidéző pszichológiai mozgatórugókra helyezi. Egyik darabjában sem ment oly messzire a mítosz humanizálásában, mint az Élektrá-ban: az ő Elektrája beteges anyagyűlöletében és elvakult - a tényekkel és érvekkel mit sem törődő - bosszúvágyában igen távol áll a mítosz hősi, az apja emlékét megaláztatásokon és szenvedéseken át is bátran őrző lány-alakjától (az utókorban ez az elképzelés élt tovább s vált irodalmi művek sorának ihlető forrásává). Euripidész mítoszromboló világlátásának megfelelően, amennyire lealacsonyodik Elektra, olyan mértékben emelkedik fel Klütaimnésztra: a mítosz „gonosz anya", „gonosz feleség" prototípusaként ismert alakjáról kiderül, hogy mélyen érző nő. Euripidésznél Klütaimnésztra férjgyilkossága jól motivált, jogos bosszúvá válik. Elektrához fűződő kapcsolatában sem a félelem és a gyűlölet hajtja, hanem az anyai féltés és szeretet. Így az anyagyilkosság semmivel sem menthető, hatalomvágyból elkövetett bűnné válik, s a Dioszkuroszok képében megjelenő deus ex machina, amely visszavezeti a messze kalandozott mitológiai történetet a „helyes mederbe", nem nyugtat meg és főleg nem zár le: a néző továbbra is gondolkozhat az emberi indulatok rettenetes voltán, de immár megfosztva a végső felmentést megadni képes istenekbe vetett hittől.

Az egyetemi filozófiaoktatás számára használható anyag közreadása a középső platonizmus - azaz az i. e. 1. század és az i. sz. 3. század közepe közötti időszak meghatározó filozófiai irányzata - témájában. A bevezetés áttekintést nyújt a középső platonizmus történetéről, előtörténetéről, forrásairól, meghatározó képviselőiről. A válogatásban a középső platonizmus minden jelentősebb, görög nyelven író képviselője szerepel. A szövegek a filozófiatörténeti és kultúrtörténeti szempontból leginkább meghatározó témákat dolgozzák fel. Albinosz bevezetése tükrözi azt a rendet és oktatási menetet, amelyet Platón szövegeinek tanulmányozása során az 1-2. században követtek. Alkinosz tankönyve az egyetlen görög nyelvű Platón-tankönyv a középső platonizmus időszakából. Plutarkhosz Timaiosz-értelmezése a szerző filozófiai szempontból legjelentősebb és legnagyobb hatású munkája, amely a platonista teológia alapműve. Plutarkhosz etikai tárgyú értekezése (Az erkölcsi erény) foglalkozik a legrészletesebben az érzelmek és szenvedélyek kérdésével. A középső platonizmusnak a saját korukban legnevesebb képviselői (Eudórosz, Numéniosz, Attikosz) töredékeikkel szerepelnek. Végül olvasható Alexandriai Philón tollából a bibliai teremtéstörténet allegorikus magyarázata, mely a középső platonizmus erőteljes hatását mutatja. 

Cselekménye:Klütaimnésztra, Agamemnón felesége megöli férjét, mert az feláldozta leányukat, Iphigeniát. Oresztész, a fiuk, akit apja meggyilkolása után külföldre loptak, nevelője kíséretében mint ismeretlen hazatér, hogy apja haláláért bosszút álljon, megölje anyját és annak szeretőjét, a gyilkosságban bűnrészes Aigiszthoszt. Oresztész nővére, Élektra otthon szolgasorban él, s várja, hogy Oresztész hazaérjen s bosszút álljon. A nevelő azonban, hogy minden gyanút elaltasson, azt állítja, hogy Oresztész meghalt a delphoi versenyjátékokon. Élektra kétségbeesik, Klütaimnésztra viszont megörül, hogy nem kell a bosszútól félnie, de mindeközben ő is érez valami különös megrendülést. Hamarosan megjelenik Oresztész, kezében tartva az urnát, amelyben saját hamvai volnának, Élektra gyászát látva azonban leleplezi magát. A két testvér egymásra találásának örömét a nevelő szakítja félbe, aki cselekvésre sürgeti őket. Oresztész a palotába megy, ahol megöli Klütaimnésztrát, majd a hazatérő Aigiszthoszt is.

A Plutarkhosz nevén fennmaradt írások nagyjából két csoportra oszthatók. Az egyik, nagyobbik halmaz görög és latin hősök, közszereplők, nagy emberek életrajzait tartalmazza (a híres "párhuzamos életrajzokat"), a másik erkölcstani, etikai, morálfilozófiai műveket. Ez utóbbi csoport művei jóval kevésbé ismertek és jelentőségük sem éri el az első csoport írásaiét, sok köztük a valójában nem is Plutarkhosztól származó (ún. pszeudo-plutarkhoszi) írás. A most megjelent kötet három morálfilozófiai traktátust tartalmaz, természetesen a hitelesek közül. 

A Trójai nők bemutatásának időpontját pontosan ismerjük, valamint a vele együtt színre került trilógia tagjainak címét s a költőnek a versenyen elért helyezését. A bemutató i. e. 415-ben volt, Euripidész Xenoklész mögött a második lett az Alexandrosz-szal, a Palamédész-szel, a Trójai nők-kel és a Sziszüphosz című szatírjátékkal. Xenoklész darabjai nem maradtak ránk, s Euripidész tetralógiájából is csak a Trójai nők-et ismerjük egészben. Annyi azonban már a címekből is világosan kiderül, hogy a négy darabból három a trójai mondakörrel foglalkozik, ami elég meglepő, hiszen Euripidész egyébként nem ragaszkodott a trilógiáin belül egy témakör feldolgozásához.
A fennmaradt töredékekből kiderül, hogy az első darab Alexandrosz-Parisz megszületését, kitétetését és életben maradását mondja el, s a kasszandrai jóslatot arról, hogy Parisz egykor Trója vesztét fogja okozni. A görög táborban játszódó Palamédész Odüsszeusz bosszúja beteljesedésének története. 
A trilógia harmadik tagja a Trójai nők. A Trója bevételével kezdődő s a trójai nők elhurcolásával és a város felperzselésével végződő történet tragédiák sorozata, amelyeket Hekabé személye kapcsol össze. 

Tantalus lydiai király, Iuppiter kegyeltje halandó létére részt vehet az istenek lakomáin. Hogy próbára tegye az istenek mindenhatóságát, egy lakomán föltálalja elébük tulajdon fia, Pelops húsát. Az istenek örök szomjúsággal és éhséggel büntetik Tantalust az alvilágban, a fiút pedig Mercurius új életre támasztja.
Pelopsnak - aki otthagyva Kisázsiát, új hazát alapított Elisben - három fia van. Kettő közülük, Atreus és Thyestes,   meggyilkolja   mostohafivérét,   Chrysippust.   Pelops száműzi a két fiút, és megátkozza őket, hogy ők is, utódaik is egymás kezétől essenek el. Atreus és Thyestes Mycenaebe menekül, ahol egy jóslat értelmében a Pelopidák közül kell királyt választani. Gyilkos viszálykodás tör ki a két fivér között. Atreus az elsőszülött, de Thyestes Atreus feleségének, Aeropének a segítségével - aki heves szerelemre gyúlt iránta - ellopja bátyjától a hatalom zálogát jelentő aranygyapjút, és ő lesz a király. 

A Labdakidák mítosza. Labdacus fia, Laius Thebae királya Iocastát vette felségül. Házasságukból született Oedipus. Még a csecsemő napvilágra jötte előtt azt a jóslatot kapta a királyi pár Delphiből, hogy születendő gyermekük meg fogja ölni az apját, és anyjának férje lesz. A jóslattól megrémülve az újszülöttet összekötözött bokával kirakták a Cithaeron hegyre (erre utal a neve is: Oidipus = dagadt lábú), hogy a vadállatok martaléka legyen. Egy arra járó pásztor azonban megtalálta, és magához vette. Később a csecsemő közvetítőkön keresztül Corinthus királyához került, akinek magának nem volt gyereke, és ezért saját fiaként nevelte fel Oedipust. A fiatalember nem tudta, hogy nem a vér szerinti szüleivel él, és amikor véletlenül a fülébe jutott a jóslat, miszerint apját megöli és anyjának gyermeket nemz, annyira megrémült, hogy otthagyta vélt szüleit, és elbujdosott országukból. Vándorlásai során Thebae közelében az országúton összeakadt egy idősebb emberrel, aki kocsijával le akarta őt szorítani az útról. Dulakodás közben Oedipus halálra sújtotta a férfit, majd folytatta útját a város felé.
Thebae akkoriban a szfinxtől szenvedett. Ez az oroszlántestű és nőarcú lény a Chitaeron egyik bércén tanyázott, és talányos kérdéseket tett fel az arra járóknak. Ha nem tudtak rájuk válaszolni, a mélységbe taszította őket. Oedipus azonban meg tudta fejteni a neki feltett kérdést, mire a szfinx saját magát vetette a szakadékba. A város megmentőjeként ünnepelte Oedipust, és a királyává választotta, majd az előző király megözvegyült asszonya, Iocasta feleségül ment hozzá. Házasságukból négy gyerek született, két fiú: Eteocles és Polynices, valamint két lány: Antigona és Ismene...